14 éves koromban kezdtek érdekelni a lányok, azaz nem is a lányok, csak maga a fogalom. Az haverjaimnak már volt barátnőjük, de én még mindig csak Rá tudtam gondolni. Egyre csinosabb volt, és édesebb. Ugyanabba a gimnáziumba jártunk és láttam, hogy valósággal körül rajongják őt a fiúk, ami nem is csoda. Hiszen gyönyörű volt.

Én pedig életemben először, féltékeny voltam. A féltékenység, vagy ahogyan sokan hívják, a zöld szemű szörny, igen alattomos egy jószág, beférkőzik mindenhová és én már másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy elveszik tőlem és hasonlók.

Mi van, ha más tetszik neki, elvégre mi „csak” barátok vagyunk?

Mi van, ha a többi fiú ki akarja használni?

Mi van, ha hagyja nekik?

Mi van, ha nem tudok majd segíteni neki?

Mi van, ha elveszítem…

Volt, hogy éjszakánként nem is aludtam emiatt. Mivel a gimnázium már komolyabb volt, mint az általános, már nem volt annyi időnk, hogy a kuckónkban játszunk, már ki nőttünk belőle egyébként is. Nagyon ritkán mentünk fel, általában csak ha valami baj történt és szerettük volna megosztani a másikkal, vagy ha titkot akartunk elárulni.

Kivéve persze egy titkot, hogy szeretem.

Igen, azóta is belé voltam esve és ezt csak az öcsém tudta, akivel mióta segített nekem a kuckóval, sokkal jobb lett a viszonyunk. Egymás bizalmasai lettünk és észre sem vettük. Egyre többször kerestük meg a másikat, hogy valamit elmeséljünk, akár az aznapot, vagy bármit, ami foglalkoztat. Többet lógtunk együtt, élveztük egymás társaságát, és ennek örültem. Vége volt a rosszfiú korszakomnak.

Mint minden év végén, akkor is megrendezték a gimis bált és én Őt szerettem volna elhívni, de féltem, hogy már megtette más. Hisz annyian körül rajongták és nem is csodálom. Miért mondana pont nekem igent?

Persze az öcsém bíztatott, hogy hívjam el, de nem tettem és mintha ezzel megbántottam volna Őt. Furcsán viselkedett, főleg amikor a bálról volt szó. Azt mondta, kénytelen másik fiúval menni, mivel az, akit szeretett volna, nem hívta el. Sajnáltam érte, de nem hittem, hogy rám gondol. Miért tenné?

Végül a bál végén együtt jöttünk haza, elmesélte, milyen pocsék éjszakája volt, mert akivel ment, rögtön odacsapódott a haverjaihoz és nem is foglalkozott vele. Ennek titkon örültem, hisz egy srácot kihúzhatok a hosszú listáról, akiknek lenne esélye nála.

A régi kuckónkba mentünk, sokáig beszélgettünk, megkérdezte, nekem tetszik-e valaki, mire azt feleltem: talán…

Nem akartam, hogy tudja, ő az, mert mi van, ha ezzel elszúrom a barátságunkat? Azt nem kockáztathatom meg.

Fogalmam sincs, hogyan, de ott lyukadt ki a téma, hogy csókolóztam-e már valaha. Pironkodva vallottam be neki, hogy még nem, és ő is elmondta, hogy ő sem. Egymásra néztünk, a tudatalattinkban megjelent a kérdés: mi lenne, ha…

Végül is egy csókban nincs semmi sem, nem igaz? Csak egy kis puszi, kivételesen szájra. De mégis izzadni kezdett a tenyerem és hirtelen nagyon kiszáradtam. Nem beszéltük meg, mi legyen, de mindketten közeledtünk a másikhoz.

Akartam mondani neki valamit, de nem jött ki hang a torkomon és különben sem akartam elrontani a pillanatot…

Végigsimítottam az arcán és lassan ajkaimat az övéhez érintettem… egymás szemébe néztünk, majd csak akkor hunytuk le, amikor a csók elmélyült.

Ez volt az első csókom, mégis isteni volt. A haverjaim mondogatták, hogy az első borzasztó, meg fúj, milyen nyálas, de ez… ez valami fantasztikus volt. Utána még jobb barátok voltunk, már ha ez még lehetséges lehetett. Összekötött minket valami, valami, ami olyan különlegességet adott a kapcsolatunknak, mint semmilyen másik emberrel.

Nem jöttünk össze, mégis tudtuk, hogy ez valami nagyon különleges dolog kezdete lehet…