Amikor 12 évesek lettünk, kezdett kialakulni az érdeklődési körünk. Ő lányokkal is barátkozott, én pedig más korombéli fiúkkal jártam el, gyűjtöttük a képregényeket és a játékautókat. Volt, amikor egy héten alig találkoztunk, de a hétvégék mindig a milyeink voltak. Apa megígérte, hogy épít egy fakuckót a fánkra, mi pedig szerettünk volna segíteni neki, és végül bele is egyezett. Izgalmas volt építeni, mindketten tudtuk, hogy most valami nagyot teszünk, a Mi fánk mostmár főhadiszállás lesz.

Hetekig tartott, míg elkészült, de megérte, mert amikor kész lett, gyönyörű volt.

Az öcsém is fel akart jönni, de úgy éreztem, akkor már nem csak a kettőnkké lenne, így nem tetszett a dolog. Össze is vesztünk, aminek az lett a vége, hogy verekedtünk és végül anyu tett minket helyre. Azt mondta, osztozkodnom kell vele, mert nem csak az enyém, hanem közös, de nekem ez sehogy sem tetszett.

Folyton vitáztunk rajta, nem értettem, miért akarja most annyira, hiszen eddig sosem mászott fára, mert félt, hogy leesik, akkor most se kelljen neki. Ez csak az enyém és az Övé.

Mivel osztoznom kellett az öcsémmel rajta, hármunknak kellett alkalmazkodnunk egymáshoz, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy mindenkit mások érdekeltek. Az öcsém tele akarta ragasztgatni a kedvenc együtteseivel, én az összes autómat felvittem, Ő pedig telerakta rózsaszín plüss állatkákkal.

Egy alkalommal nagyon összevesztem az öcsémmel, amikor megláttam, hogy levitte az autóimat meg a képregényeimet, hogy elférjenek a CD-i. Mérgemben felmásztam és mindent kidobáltam a kuckóból. Minden plakát, poszter és plüss kint landolt a füvön, majd amikor végeztem, bezártam az ajtót és diadalittas mosollyal az arcomon néztem ki az ablakon.

Ám már korántsem voltam ilyen elégedett, amikor Őt láttam meg ugrándozva közeledni, majd amikor megpillantotta a plüsseit a fűben, az arca elkomorodott, aztán csalódottan nézett fel rám. Sírós arccal szedegette össze kedvenceit és amilyen gyorsan csak tudott, hazaszaladt és még láttam, hogyan törli könnyeit kipirult arcáról.

Szívszorító látvány volt, hiszen Ő nem ártott nekem semmit, mégis kidobáltam a dolgait, pedig nem akartam. Érdekes, hogy az, hogy az öcsémmel haragban voltunk, nem ütött szíven annyira, mint az, hogy Ő látni sem akart. Talán, mert tudtam, hogy attól még, hogy az öcsémmel veszekszem, ő még ugyanúgy szeret, hisz a testvérem, de Ő más volt. Rettegtem tőle, hogy örökre haragudni fog rám.

A kuckónk így változott át szégyen kuckóvá, ahová csak én jártam fel néha napján, akkor is azért, hogy viseljem tetteim következményeit. Ezt nagyon elszúrtam, és fogalmam sem volt, hogyan hozhatnám helyre, ha egyszer Ő levegőnek nézett.

Végül segítséget kértem az öcsémtől, ami nagy szó volt, hisz addig nem nagyon osztottam meg vele semmit. Bocsánatot kértem tőle és elmagyaráztam neki mindent, hogy miért volt nekem olyan fontos az a kuckó, mit jelent nekem. Mindent…

Talán értékelte, hogy őszinte voltam, vagy jól esett neki, hogy van, amiben rá szorulok, de segített nekem. Összeszedtük minden megspórolt zsebpénzünket és vásároltunk egy csomó plüsst, csakis a legszebbeket választottuk. Párnákat is szereztünk, szép rózsaszín huzatokkal, rajtuk virágokkal. Egy vödörben húztuk fel őket a kuckóig, ahol mindent elrendeztünk, minden tökéletes volt. Már csak fel kellett csalni Őt valahogy ide és öcsém segítségével sikerült is.

Megérte minden, mert amikor meglátta, csak rám nézett kérdőn, majd mikor bólintottam, elmosolyodott. Apró könnycseppek peregtek le az arcán, de már nem a csalódottságtól. Bevallom, - bár nehezen, de- én is majdnem elsírtam magam. Odajött hozzám és megölelt.

Soha többé nem veszekedtünk…