10 éves lehettem, amikor anyám úgy döntött, elköltözünk. A nagyvárosból hirtelen egy kis faluba csöppentem, a barátaim ott maradtak, én pedig egyedül voltam. Szerettem a város zaját, az autók hangját, de abban a kis faluban nagyon ritkán hajtott el bármi is a házunk előtt. Úgy éreztem, meg vagyok lőve. Én városi srác vagyok, mi a fenét keresek itt?

Persze csalódottságomat, mint minden korombéli srác, daccal és pimaszsággal kompenzáltam, kiszöktem, folyton a parkban lógtam, igyekeztem kialakítani egy újabb közeget, új barátokat akartam megismerni, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. De mégis magányos voltam.

Anyám mindig megszidott, miért nem lehetek olyan, mint az öcsém, szófogadó és rendes? Vissza akartam vágni, - már csak azért is - ezért felmásztam a kertünkben lévő magas fűzfára, tudtam, hogy anyu nem szereti, amikor veszélyes dolgokat csinálok.

És akkor - onnan fentről, ahonnan mindent belátni- láttam meg Őt. Vörös haja volt, hihetetlenül kék szeme és aranyos szeplői, amiket csak később volt alkalmam észre venni. Kék szoknyája bájos volt, szandálja is hasonló színben pompázott. Nem láttam még nála szebb lányt. Félénken, ugyanakkor kíváncsian mosolygott fel rám.

Elbambultam, ahogy néztem az arcát és mire feleszméltem, már a kertjükben találtam magam, mivel nem figyeltem és leestem a fáról. Szerencsére, csak kicsit ütöttem meg magam, főleg horzsolásokat szereztem, de azt akartam, hogy bátornak tartson, úgyhogy úgy tettem, mintha nem fájna.

Aggódva szaladt oda hozzám, majd mikor látta, hogy –látszólag ugyan, de – semmi bajom, bemutatkozott.

Tudtam, bár még kicsi voltam, hogy ez szerelem. Bármit is jelentsen, hisz akkor még nem tudhattam, mi az: szerelmesnek lenni. Mégis biztos voltam benne, hogy ő lesz a feleségem.

Amikor más srácok a tanárnőjükről álmodoztak, én csak Rá tudtam gondolni.

Iskola után minden nap együtt jöttünk haza, anyu örült, hogy végre akadt egy rendes barátom, nem voltam egyedül és jól kijött a szomszédokkal is, köztük az Ő szüleivel is. Szóval gyakran szerveztek kisebb-nagyobb összejöveteleket, olyankor végigjátszottuk az egészet, a hétvégéket és a szüneteket is együtt töltöttük. Titokban megtanítottam fára mászni, imádta. Megeskettem, hogy soha senkinek sem mondhatja el, mert különben a szülei nagyon megharagudnának rám.

Volt, hogy esténként kisurrantunk, felmásztunk és beszélgettünk, a képzeletünkben megannyi kalandot éltünk át, és másnap nem értették a szülők, miért vagyunk fáradtak.

Próbáltam udvarolni neki, a magam esetlen módján, hisz egy 10 évesnek ebben nem sok gyakorlata van, anyukámat nem akartam megkérdezni, mert nem hagyott volna békén, az öcsémet sem, mert ő pedig biztosan elkotyogta volna neki. Nem tud titkot tartani.

Ám ahányszor csak próbálkoztam, ő mindannyiszor új játékot akart kipróbálni, így a figyelmünk arra összpontosult. Idővel beláttam, hogy mi barátoknál nem lehetünk többek, így igyekeztem abból a legjobb lenni neki.

Ha valaki piszkálta a suliban, verekedtem érte, megvédtem mindenkitől, sok bajom is származott ebből, de amikor anya kérdezte, miért verekedek, miért csintalankodok mindig, nem mondtam semmit. Így is, úgy is rossz gyerek voltam, nem mindegy akkor már?

Az egyetlen személy, aki előtt önmagam lehettem, Ő volt. Az a fa volt a mi várunk, oda mentünk, ha valami bántott minket, egymással osztottunk meg mindent.

Amikor 12 éves lettem, akkor is ugyanez volt a helyzet…