-          Tom… - sóhajtottam fel- Nem tudom, mi legyen vele…

-          Mikor beszéltetek utoljára?

-          Ma… tőle jöttem! Mondtam neki, hogy látni sem bírom…

-          Tulajdonképp miért is vagy dühös rá? Mert nem védekezett, vagy mert nem mert szólni?

-          Azért, mert ilyen helyzetbe hozott. Hogy várhatja el, hogy pár óra alatt döntsek? Basszus, 29 éves!

-          Jogos! De nem gondolod, hogy mint a születendő gyermeked apjának, meg kéne bocsátanod neki?

-          Azt mondja, segíteni akar…

-          Még szép, ez a legkevesebb…

-          De hogy nézzek a szemébe ezek után? Kétségbe vagyok esve! Ki nem állhat majd a gyerek!

-          Dehogy, szeretni fog! És Tomot is. Adj egy kis időt magadnak ás bocsáss meg Tomnak. A segítségével könnyebb lesz! És most nem a te érdekeidet kell szem előtt tartani, hanem a piciét.

-          Igazad van… - láttam be.

-          Gondold meg! – állt fel- És ha kell valami, csak szólj!

-          Szeretlek!

-          Jaj nővérkém! – ölelt át- Én is téged! Nem lesz semmi baj, meglátod!

-          Köszönöm…

Minél többet gondolkodtam a dolgon, annál jobban beláttam, hogy szükségem van Tomra. Nélküle nem fog menni. A gyerekünknek szüksége van az apjára… és nekem is. Még mindig mindennél jobban szeretem őt…

Másnap reggel összeszedtem magam, felöltöztem, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, elmentem Tomhoz. Még otthon volt szerencsére, így miután csöngettem, hamar megláttam őt.

-          Szia… - köszönt meglepetten, de őszinte örömmel a hangjában. Bár azt is láttam rajta, hogy fél, mi következik most.

-          Szia… - elvesztem a szemeiben, nem tudtam hirtelen, hogyan is kezdjem.

-          Hát te? Azt hittem, látni sem bírsz és…

-          Mondj fel!