-          N-nem hiszem el… Hogy? Mármint, tudom, hogy hogyan, de mikor?

-          Amikor leléptünk arra a hétvégére négyen. Tommal bezárkóztunk és… hát…

-          Értem…

-          Én nem tudtam! Tom elfelejtett védekezni az elsőnél és… és pár nap múlva eljött, hogy be kell vennem azt a 72 órás gyógyszert, mert…

-          Nem vetted be… - döbbent le a fejembe látva- De Emily! Ez felelőtlenség volt! Egyetemista vagy, egy gyerek… azt sem tudod, mit kell csinálni!

-          Majd belejövök! Nem tudom megölni őt…

-          Ez az egyetlen gyilkosság, amiért nem büntetnek…

-          Na ez az! Gyilkosság! Sehogy sem leszek gyilkos, pláne a saját gyerekem ellen…

-          Nem fogod bírni, értsd meg! 2 évet kell halasztanod, ott hagynád az egyetemet?

-          Van, ami fontosabb…

-          Láss már egy kicsit realistábban!

-          Te pedig állj mellém!

-          Azt próbálom…

-          Akár tetszik, akár nem, ez a gyerek meg fog születni! – sírtam el magam- És minden erőmmel azon leszek, hogy mindent megadjak neki! Akár a segítségeddel, akár nélküle. – hagytam ott és a szobámba mentem.

Néhány perc múlva halk kopogást hallottam, majd Amy benyitott.

-          Ne haragudj… - ült le az ágyam szélére- Csak aggódom érted…

-          Tudom. De félek, és nem tudom én sem, hogy mi lesz még, de meg fog születni. Nem akarom egyedül végigcsinálni… nem tudom!

-          Segítek mindenben! Tudod, hogy rám mindig számíthatsz!

-          Tudom. Köszönöm… - töröltem le a könnyeimet.

-          Minden rendben lesz…

-          Remélem.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Ki vele…

-          Tom hol lesz?