„Hiányzol kicsim!” – jött a tömör válasz Tomtól.

Sóhajtottam egy mélyet és kikapcsoltam a telefont. Bebújtam a takaró alá, összekuporodtam, a hasamhoz szorítottam a párnát és telefonnal a kezemben aludtam el.

-          Emily! Emily, jól vagy? – keltegetett estefelé Amy.

-          Hm? Igen? Mennyit aludtam? – ültem fel.

-          Mikor feküdtél le?

-          Reggel…

-          Most este van! Mi van a telefonoddal? Próbáltalak hívni…

-          Kikapcsoltam! – adtam oda neki a készüléket.

-          Jól vagy? Sápadt vagy! Mi történt köztetek? Találkoztam Billel, Tom is ki van!

-          Beteg? – kaptam fel a fejem.

-          Lelkileg van ki…

-          Értem! – simítottam végig a hasamon- Nem volt semmi, csak a szokásos! Nem lesz most gitáróra. Nyár közepéig angol felkészítőzik.

-          És nem tudtok találkozni?

-          Nem nagyon…

-          Fel a fejjel, majd összejön! Csak előbb gyógyulgassál.

-          Igyekszem! De ez most nem csak rajtam múlik…

-          Hogy érted?

-          Sehogy…

<Tom szemszöge>

Elmegyek hozzá, nem hagyhatom, hogy kilépjen az életemből. Nem veszíthetem el, őt nem. És olyan nincs, hogy egy napnál többet bírjak ki nélküle.

Fogalmam sincs, miért tudott ennyire intenzív érzéseket kiváltani belőlem, de szeretem és nem akarok nélküle élni.

Teljesen beépült a mindennapjaimba, Emily a részem lett.

A mindenem…

Már indultam kifelé, amikor Billel találtam magam szemben,

-           Fordulj vissza! Nem mehetsz oda…

-           De szeretem!

-           Elhiszem! Éppen ezért… had nyugodjon le…