Most csak az a fontos, hogy beszedjem a gyógyszert, Tommal ráérek utána is foglalkozni. Irtó dühös voltam, látni sem akartam.

És a saját érdekében jobb, ha távol tartja magát tőlem.

Rettenetesen féltem. Mi van, ha nem hat? Mi van, ha terhes vagyok? 19 évesen még egyáltalán nem vagyok kész egy gyerekre. Én és egy baba… lehetetlen kombináció, nem értek a gyerekekhez, szörnyű anya lennék.

Nem egy olcsó mulatság volt az a gyógyszer, de megérte. És tekintve a tényt, hogy gitáróra sincs és Tomot látni sem akarom, ráérek műszakot vállalni a kávézóban, akát túlórázni is. Remélem, nem vagyok terhes…

Remegve mentem haza, Tom az ajtó előtt várt…

-          Kicsim… - jött felém.

-          Ne érj hozzám! – léptem el tőle.

-          De…

-          Halálra ijesztettél és erősen ajánlom, hogy ne legyen semmi!

-          Sajnálom…

-          Elhiszem… de… de idő kell! Megijedtem, gondold magad a helyembe, egy gyerek óriási dolog!

-          Kics…

-          Menj el Tom! Szépen kérlek… - sírtam el magam ismét.

-          De…

-          Csak menj…

-          Jól van… De azt tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek és… tényleg sajnálom… - ment el.

Bementem és egyből a szobámba vettem az irányt. Amy-nek erről nem kell tudnia semmit, csak felzaklatná magát,

Nem lesz semmi baj… remélhetőleg…

Leültem az ágyra és letöröltem a könnyeimet. Csak néztem magam elé és azon gondolkoztam, vajon mi van, ha Tom nem szól?

Vagy ha nem döbben rá, hogy nem védekezett?

Tényleg olyan szörnyű lenne egy gyerek?

Nem, de nem nekem és nem ebben az időben. Szeretem Tomot… de túl nagy ez a trauma, hogy csak úgy elfelejtsem. Még túl friss az egész…