<Tom szemszöge>

Éjjel egy perc álom sem jött a szememre, Emilyért aggódtam. Istenem, add, hogy ne legyen terhes! Add, hogy ne legyen terhes! Nem akarom elveszíteni!

Nem biztos, hogy teherbe esett, de akkor is el kell mondanom neki, hogy fenn áll a veszély, nem akarok kockáztatni. Be kell vennie azt a gyógyszert, hogy megnyugodjak.

De hogy adom be neki, hogy elfeledkeztem a nagy hévben a védekezésről, amikor előtte meg azt mondtam neki, hogy vigyázok rá…

Reggel nyűgösen keltem, a hasam megint görcsölt, azt hittem, belehalok.

-          Baj van? Sápadt vagy! – kezdett aggódni Amy, amikor meglátott.

-          Fáj a hasam…

-          Megj…

-          Nem, majd csak jövő héten! Elronthattam valamivel! – húztam el a szám.

-          Vegyél be fájdalomcsillapítót.

-          Azt hiszed, nem próbáltam? Ló nyugtatót ettem, de semmi hatás! Szerintem lefekszem, hátha holnapra jobban leszek! A francba, Tomot se látom ma, pedig 2x90 percet csorgathatnám a nyálam…

-          Ez legyen a legnagyobb bajod, indíts a szobádba, főzök neked egy teát.

-          Köszönöm! – vánszorogtam vissza a szobámba, ahol eltemettem magam a párnák és a takaró alatt.

Egész nap az ágyban döglöttem, és a sokadik fájdalomcsillapító után végre enyhült a fájdalom valamelyest.

Vacsoraidő tájt ébredtem fel, olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne.

És igazam volt, Tom nézett az ágyam szélén ülve. Azt hittem, csak képzelem, de nem. De vajon mi ütött belé, amiért ide jött?

Tudja, hogy ezt nem lehet, megláthatják…