<Tom szemszöge>

Végem van, Emily meg fog ölni. Hogy mondjam el neki, hogy nem védekeztünk? Basszus, 29 éves vagyok, nekem kell a felelősségteljesnek lennem! Elszúrtam, de még helyre hozhatom… de ahhoz el kell mondanom neki…

De nem merem, ki fog akadni! Nekem végem! Végem!

-           Baj van? – bújt hozzám ártatlanul.

Ha sejtené, hogy terhes lehet…

-           Khm… nincs! – öleltem át.

Az a 72 órás gyógyszer jó lenne! Ez azt jelenti, hogy maximum 3 napom van elmondani neki! Valahogy csak rá fogom venni magam, Emily fontos nekem.

És én nem vigyáztam rá eléggé. Ez csakis az én hibám. Nem arról van szó, hogy megijedek a gondolattól, hogy gyerekem születik, sokkal inkább Emily. Ő olyan fiatal még, egy gyerek csak keresztbe húzná a számításait, biztos vagyok benne, hogy a gyerek gondolata még fel sem merült benne.

Szólnom kell neki, méghozzá minél hamarabb.

De félek, elveszíteném…

Láttam Tomon, hogy valami nyomasztja, de nem mertem rákérdezni, nem akartam faggatni, majd elmondja, ha úgy gondolja, hogy tudnom kell.

Tom igazat mondott, tényleg az egész napot átszeretkeztük, aztán estefelé indultunk haza. Még a villában elköszöntünk, mivel tudtuk, hogy utána mindenkinek mennie kell a dolgára.

Aznap furcsa álmom volt, teherbe estem Tomtól, aki teljesen kiakadt. Szörnyűt veszekedtünk, látni sem akart és én sem őt. Zihálva ébredtem fel valamikor hajnalban és a hasamat fogtam, ami borzasztóan görcsölt. Lementem a konyhába és bevettem egy fájdalomcsillapítót, amitől pár perc múlva jobb lett.

Nyomasztó érzésem volt, és nem tudtam, miért…

Legszívesebben felhívtam volna Tomot, hogy mi baja volt, mert eléggé rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, de nem tettem, túl késő volt már ehhez…