Eljött a vasárnap is, megreggeliztünk, utána Tommal elvonultunk a szobájába.

-          Egész naőra bezárkózunk? – viccelődtem, amikor bezárta az ajtót.

-          Igen! Ugyanis egész nap szeretkezni fogunk! – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-          Tessék? – azt hittem, rosszul hallok.

-          Jól hallottad! – lépett közelebb.

-          E-egész nap? – léptem hátrább.

Még a tudatba is beleborzongtam, hogy Tom egész nap azt tehet velem, amit akar és én meg sem állíthatom. Hogy is állíthatnám, hisz én is pont annyira akarom…

-          Zavarban vagy? – mosolyodott el és egész a falig hátráltatott.

-          Igen… - vallottam be rá sem nézve.

-          Nincs rá okod, eddig is vigyáztam rád, nem? – emelte fel az állam.

A vágy tüze égett az alhasamban és azt hittem menten lángra kapok a szavaitól. Az a nézése… ellent mondást nem tűrve cirógatta az állam vonalát és meglepetten vettem észre, hogy már ennyitől milyen izgatott leszek.

Kitartóan álltam tekintetét, mellyel szinte felnyársalt. Azt várta, hogy én kezdjem el… de abban a pillanatban mozdulni sem tudtam.

Teljesen leblokkoltam, csak az kattogott az agyamban, hogy mi van, ha ez az utolsó alkalmunk?

Mi van, ha nem lesz több?

Mi van, ha elvesztem?

Vajon tudja, hogy szeretem?

Ezerszer is elmondtam neki, de vajon elhitte?

Tisztában van azzal a ténnyel, hogy nekem már ő jelenti az életet?

Elvesznék, ha elveszíteném…

Teljesen összezavarodtam, szegény Tom most mit gondolhat? Hogy nem akarom? Pedig igenis akarom, csak… valami miatt nem megy…

„Mozdítsd már meg a kezed Emily! Mozdulj már az Isten szerelmére! Bizonyítsd be neki, mennyire szereted!”

Láttam Tomon, hogy nem igazán tudja hová tenni habozásomat, aztán végre megmozdultam. Közelebb húzódtam hozzá, csípőmet az ágyékához dörgöltem és a füléhez hajoltam.

-          Szeretlek! – leheltem apró csókokat a fülére, arcvonalára, szájára, nyakára, aztán hirtelen magához rántott és megcsókolt.