-          A vacsora tálalva! – vittük ki a pizzát a nappaliba, amikor elkészült.

-          Hm… fincsi! – mondta Amy zavartan és nekem valahogyan furcsának történt. Aztán rájöttem miért. Ott ültek a kanapén, Amy szorosan Billhez bújva, aki átkarolta őt. Akkor esett le, mi van…

-          Öhm Amy… segítesz behozni egy kis piát? – álltam fel.

-          Persze! – jött utánam a konyhába.

-          Mesélj! Mi ez a nagy összebújás?

-          Hát… khm… azt hiszem, alakulgat valami! Bill nagyon kedves, figyelmes… mintha 1000 éve ismerném már.

-          Aszta… - mosolyodtam el- Én szurkolok.

-          Köszönöm!

-          Na gyerünk, ne várassuk meg őket.

-          De ne ám... – visszamentünk.

Én Tom karjai közé fészkeltem be magam, Amy pedig Billébe. Jó volt rájuk nézni, senki sem mondaná meg, hogy alig egy napja ismerik egymást.

Késő este volt már, amikor aludni tértünk.

-          Jó éjt kicsim! – puszilt homlokon Tom.

-          Neked is! – bújtam közelebb.

-          Min mosolyogsz? – kezdte el simogatni a gerincem vonalát.

-          Semmi… csak olyan jó így! Jó itt! És nem mellesleg, imádom, maikor azt mondod nekem, „Kicsim”.

-          Szeretlek kicsim…

-          Na ez még jobb! – nevettem el magam- Én is téged! Jó éjt!

Kimondhatatlanul boldog voltam ás abban a percben még az sem tudott zavarni, hogy naponta csak pár órát lehetünk együtt, nem érdekelt a lebukás veszélye sem. Egyszerűen csak boldog voltam, hogyha nem is annyit, amennyit szeretnék, de Tommal lehetek.

Gyakran eszembe jut az első pillantás. Már akkor is megigézett a gyönyörű szeme, a mosolya, a stílusa, mindene. Első pillanattól fogva a rabja vagyok…