-          Tádám! – rakott le elém pár szendvicset egy tányéron Tom.

-          Hűha! Tudod mit? Csináljunk pizzát!

-          De addig éhen halunk! És én nem tudok pizzát csinálni!

-          Én igen! És addig megesszük a szendvicseket! Nem nehéz a recept, sima kelt tészta… és közben várni kell vagy fél órát! – mosolyogtam rá pimaszul.

-          Meggyőztél! – jött oda hozzám a pulthoz.

-          Akkor segíts leszállni innen és lássunk hozzá!

-          Gyere! – jött még közelebb, átölelt a derekamnál én meg átkulcsoltam lábaimat a csípőjén. Szenvedélyesen megcsókolt és a falhoz nyomott.

-          Köszi! – néztem rá levegő után kapkodva.

-          Szívesen! – vigyorgott rám.

Megcsináltuk a tésztát, pontosabban megcsináltam, Tom pedig nézte és közben már láttam a szemén, hogy azon fantáziál, mi lesz, amíg megkel a tészta…

-          Na, már csak meg kell várni, míg megkel… - fújtam ki magam.

-          Remek! – lopózott mögém és átölelt.

-          Mire készülsz? – néztem hátra rá és összeliszteztem az arcát.

-          Hé!

-          Ó, bocsánat! – fordultam felé, mire felrakott a pultra- Most azt hiszem, kicsit összelisztezem a pólódat… ha nem baj…

-          Nem… - emelte fel a karjait, én pedig levettem a felsőjét.

Lehajoltam hozzá és amíg a nyakát és a válla vonalát csókolgattam, ő a mellkasomra tért rá.

-          Hogy dobog a szíved… - tettem oda a kezem, amitől a mellkasa is lisztes lett.

-          Mert szeretlek… - nézett fel rám.

Megcsókoltam és épp vette volna le a felsőm, amikor hallottuk, hogy benyitnak.

-          Oh… - hallottam Amy hökkent hangját, majd az ajtó becsukódott. Még jó, hogy nem mentünk tovább. Egy darabig biztos nem jönnek a konyha közelébe, de mi ennek csak örültünk…