Emy Potter, ha csak rövid ideig is, mégis teljes életet élt. Nagyszerű szülei voltak, a legjobb ikertestvére és még a szerelmet is megtapasztalta.

Nagy űrt hagyott maga után. Egy héttel később esett meg a temetés, gyönyörű volt, a legszűkebb családi kör volt jelen és persze Tom, aki különösen sápadtnak tűnt fekete öltönyében. Még mindig nem sikerült felfognia a történteket, kezében egyre csak egy vörös rózsát szorongatott és egy gyűrött, megviselt cetlit. Az utolsó darabkába kapaszkodott, ami szerelméhez fűzte: a kívánságlistába…

Tudta, hogy el kell mennie a halotti torra, mert illik, mégsem tudott… egyedül akart lenni és századszorra is áttanulmányozni a kis papírlapot. Emy kézírása…

Amikor olvasta, úgy érezte, mintha a lány vele lenne, szinte látta a mosolyát, a szemét, az arcát, hallotta a nevetését, bársonyos hangját, ahogyan kacérkodott vele. Összeszorult a szíve és nagyot sóhajtott.

-          Remélem… jól vagy odafent… - súgta maga elé.

-          Jól vagy? – állt mellé Amy kisírt szemekkel. Ő sem festett jobban, mintha egy hete nem evett és nem aludt volna.

-          Nem igazán… olyan… üres minden…

-          Igen…

-          Tudod, próbálok úgy gondolkodni, hogy mostmár jól van és semmi baja, de…

-          Ebbe kapaszkodj Tom!

-          Nehéz…

-          Tudom…

Szorosan megölelték egymást, mindketten egy fontos személyt veszítettek el az életükből és fogalmuk sem volt, miként léphetnének tovább. Egyelőre semmiképp sem…

Tom egyedül indult haza, bár szakadt az eső, nem sietett sehová. Útba esett egy játszótér, melynek padjait verdeste az eső, sehol sem volt egy lélek sem. Helyet foglalt és csak nézett maga elé.

-          Szeretlek… annyira szeretlek… - sóhajtott fájdalmasan.

A szél meglibbentette a hintákat, mintha valaki csak azt súgta volna: Én is szeretlek…

De nem, senki sem mondta ezt, senki sem volt ott, csak Tom.

Minden okkal történik… ez volt az a mondat, amit már annyiszor hallott, mégsem hitt benne. Mégis miért? Miért pont Emy? Nem ártott senkinek sem…

5 évvel később…

-          Olyan büszke vagyok rád! – ölelte magához Simone a fiát, örömkönnyekkel az arcán.

-          Köszi anyu…

-          Gratulálok! – mosolygott rá Amy, akivel az évek során jó barátok maradtak. Összekötötte őket a tragédia és mindkettőjüknek szüksége volt a másik barátságára ahhoz, hogy túltegyék magukat rajta.

-          Hát tesó! Nem hittem volna, hogy valaha is orvos leszel, de vasakarattal és kitűnő átlaggal végezted az egyetemet! – lépett hozzá most öccse, Bill.

-          Köszi szépen!

Izgatottan nézett a jövő felé, várta a következő megpróbáltatásokat, szeretett volna már gyakornok lenni a már kiválasztott kórházban, de még jobban várta már, hogy igazi orvos legyen. Azt is tudta már, hogy a krónikus betegeken akar segíteni…

Az idő minden meggyógyít… újabb közhely, amiről Tom tapasztalta már, hogy csak részben igaz. Ocsmány hegek maradnak és csak parányi mértékben enyhül a fájdalom.

Az idő nem gyógyít, csupán az ember megszokja… megszokja a hiányt és az örökös ürességet, amit a szíve mélyén érez. De most, hogy valami új dolog veszi kezdetét, úgy érezte, révbe fog érni. Ez lesz az az út, amit meg kell tennie… Köszönhetően egy csodálatos lánynak, akit míg él, nem felejt el… az egyetlen szerelmének: Emy Potternek…

„Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lányt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A „halhatatlanságnak” ez a legvigasztalóbb formája…”

>VÉGE<