-          Nem nagyon szabadna beszélned most… - figyelmeztetett testvérem.

-          Muszáj…

-          Rendben… - telepedett le Amy az ágyam melletti székre és megfogta a kezem.

-          Nem tudom, hogyan mondhatnám el… én… - a szemébe sem tudtam nézni, annyira szégyelltem magam.

-          Tudom… - mondta halkan.

-          Tudod? – néztem rá nagy szemekkel, ugyanarról beszélünk?

-          Igen… láttam, hogyan néz rád hetek óta és te is rá… tudom, hogy azt a cetlit is neked hagyta ott…

-          Utálsz, igaz?

-          Nem… hálás vagyok neki, amiért boldoggá tett téged! Nekem te vagy a legfontosabb!

-          Amy… - folytak végig az első könnycseppek az arcomon- Rossz testvér vagyok…

-          Nem, nem vagy az!

-          Tényleg nem haragszol rám?

-          Az elején dühös voltam, de már nem vagyok… Tommal nem volt ez olyan komoly közöttünk, de látom, hogy köztetek igen…

-          Nem akartam ezt, nem akartam kötődni hozzá Amy! De az elmúlt időszakban úgy éreztem, egyedül vagyok. Anyáék sem voltak otthon és te is élted a magad életét és megértem… nehéz lehet nektek.

-          Neked még nehezebb! Nagyon erős vagy Emy és nem is tudsz róla! Nagyon szeretlek! – ölelt át.

-          Én is szeretlek! Vigyázz anyáékra, rendben?

-          Miről beszélsz… majd mi ketten vigyázunk rájuk! – mosolygott rám halványan.

-          Oké…

-          Az orvos azt mondta, nem szabad sokat zavarni téged…

-          Ne hagyj magamra, tudod milyen vagyok, agyalós!

-          Ha gondolod, beküldhetem még Tomot… 5 percre…

-          Itt van?

-          Igen, eljött velem…

-          Hát nem is tudom…

-          Rendben, de mondd neki, hogy siessen, nehogy leharapja a fejét az orvos!

-          Oké… - mosolyodtam el.

-          Szia! – puszilt homlokon.

-          Szeretlek!

-          Én is…

Pár perccel később Tom lépett be az ajtón és csendesen leült mellém. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, csak látni akartam és vele lenni. Legalább még egy kicsit…

Megfogta a kezem és megpuszilta.

-          Jól vagy? – kérdezte rekedtes hangon.

-          Nem igazán… de jobban leszek! Hamarosan…

-          Én… én nem tudom, mit mondjak…

-          Nem kell mondanod semmit sem, egyikünk sem így tervezte, nem igaz?

-          De… - sóhajtott.

-          Még ne temess el, kérlek…

-          Szeretlek… - fúrta arcát a nyakamba és adott rá egy csókot.

Úgy éreztem, ha kimondom, nehezebb lesz… okosan kell cselekednem, hogy azoknak, akiket hátrahagyok, jó legyen…

-          Tom… - öleltem magamhoz- Borzasztóan félek…

-          Ne félj, itt leszek veled… Vigyázok rád…

-          Köszönöm… és azt is, hogy megvalósítottad…

-          Mit? – nézett fel rám.

-          A listám minden pontját…

-          Milyen lista?

-          Nem érdekes…

Tom végül nem 5 percet volt bent, hanem nagyjából egy órát, mialatt alig szóltunk valamit. Feleslegesek voltak a szavak. Csak szorította a kezem és éreztette, hogy velem van, bármi történjék is.

-          Alszol? – kérdezte Tom halkan.

-          Nem… - szorítottam meg a kezét.

Nagyon álmos lettem hirtelen és fájdalmaim is voltak a fájdalomcsillapítók ellenére.

-          Jól vagy?

-          Persze, persze, jól vagyok! Csak aludni szeretnék egy kicsit…

-          Kimegyek, rendben? Már így is többet voltam bent, mint szabadott volna…

-          Tom… megcsókolnál?

-          Persze… - mosolyodott el, majd lágyan megcsókolt- Szeretlek… - mondta, azzal ki is ment, de előtte még sikerült a pulóvere zsebébe rejtenem valamit. Lehunytam a szemem és vártam, hogy vége legyen.

Utolsó gondolatom az volt ezen a világon, hogy sikerült, teljesült kis listám első pontja is: szerelmes lettem…