Azon gondolkodtam, meddig maradok vajon ezen a földön. Tudni fogom, amikor ott van az ideje, vagy váratlan lesz és fájdalmas? Annyi kérdésem lenne, csak olyan nincs, aki válaszolna…

Mindenesetre már csak egyetlen pont volt a listámon, méghozzá a legelső. De az annál bonyolultabb lesz, attól félek.

Tom egész nap kétségek között hánykolódva kutakodott tekintetével, de nem találta meg azt, amit keresett. Telefonálni nem tudott, ugyanis a telefonját sikeresen otthon felejtette, így kénytelen volt megvárni az iskola végét.

Hetek teltek el az óta a bizonyos eset óta és ő a fellegek felett járt. Mindenki annak tudta be, hogy szerelmes, és igazuk is volt, csupán nem abba a lányba, akire ők gondoltak. Nem Amy rabolta el a szívét.

-          Sziasztok, nem láttátok Emy-t? – kérdezte pár osztálytársamat.

-          Ó, ő ma nem jött be! – felelték.

-          Tényleg? Ez különös… Köszönöm!

Kezdett nagyon rossz érzése lenni, Amy sem volt iskolában és ez aggasztotta. El is határozta, hogy amint vége a napnak, ellátogat hozzánk.

-          Szia! – nyitott ajtót Amy, amikor pár órával később Tom bekopogtatott.

-          Szia! Gondoltam, benézek, mivel egyikőtöket sem láttalak ma az iskolában… - ekkor látta meg a barátnője arcán lefolyó könnyeket- Mi történt?

-          Emy reggel rosszul lett… persze úgy tett, mint aki remekül van, de… összeesett a lépcső tetején… szerencsére nem gurult le…

-          Sajnálom! – ölelte magához Amy-t. Próbált erősnek tűnni, de nagyon nehezére esett.

-          Nem rég jöttem haza, a kórházban voltam mellette, csak pár holmijáért jöttem haza… Anyuék ott vannak vele…

-          Bemegyek veled!

Néma egyetértésben pakoltak be a bőröndbe, aztán visszamentek a kórházba.

-          Szia kicsim… - amikor felébredtem, anya bátorító mosolyával találtam szemben magam.

-          Anyu? – pislogva próbáltam hozzászoktatni szemeimet a világos szobához- Hol vagyok? Mi történt?

-          Ó kicsikém… - fogta meg a kezem könnyeivel küszködve- Elájultál… Most kórházban vagy! Hogy érzed magad?

-          Már jól vagyok! – próbáltam felülni. Nem akartam még elmenni…

-          Ne, kicsim, maradj fekve!

-          Hol van apa?

-          Kint beszél az orvossal! Nem lesz semmi baj, pár nap és vihetünk is haza, meglátod…

Láttam a mosolyát, látta, hogyan néz rám… semmi sem lesz rendben.

-          Nem szeretem a kórházakat…

-          Ó… - mosolyodott el, s ekkor buggyantak ki legelső könnyei- Szeretlek!

-          Én is! Hiányoztál…

-          Sajnálom, hogy mostanában annyiszor távol maradtunk…

-          Megígértem…

-          Mi csak… oh, borzasztó szülők vagyunk Emy, ez az igazság! Egyszerűen… képtelenek voltunk végignézni, amint… amint… istenem… - borult le kezeinkre zokogva- Miért pont velünk…

-          Anya, még nem megyek el. Nem haragszom rátok, én megértem…

-          Te olyan bátor vagy…

-          Dehogy vagyok bátor… rettegek… - vallottam be most először.

Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, végre nem kell erősnek mutatnom magam.

-          Tudom kicsim, mindannyian félünk. Nem lesz semmi baj!

-          Amy hol van? – kérdeztem.

-          Hazaszaladt pár holmiért, de bármikor megjöhet!

-          Beszélnem kell vele! Kérlek… ha megjön, küldd be hozzám…

-          Rendben!  Én most megyek, apáddal kint leszünk, ha kellünk! – állt fel.

-          Rendben, és anyu!

-          Hm? – fordult vissza hozzám.

-          Szeretlek titeket!

-          Mi is téged! – puszilt a homlokomra, majd kiment.

Ismét magamra maradtam az üresen tátongó szobában a gondolataimmal. Azokkal a fránya gondolatokkal, amik csakis Tom körül jártak.

-          Szia… alszol? – nyitott be Amy.

-          Nem! Szia… - néztem rá bűntudattal a tekintetemben.

Ezt így nem bírom tovább, ha minden igaz, hamarosan vége… de addig nem lehet, amíg nem vallottam be neki mindent.

-          Beszélnünk kell…