-          Mi ez a hatalmas vigyor? – fogadott otthon Amy.

-          Khm… semmi! Szia! – tüntettem el a mosolyt az arcomról gyorsan, ami nem volt olyan könnyű feladat.

-          Oké! Mindjárt vacsora, éhes vagy?

-          Nem, már ettem… izé… útközben ettem egy kis péksüteményt!

-          Jól van! – hagyott magamra.

Letusoltam, utána kimentem a konyhába inni valamit. Amy ott volt, engem meg bántott a lelkiismeret, amiért nem mondtam meg az igazat neki. Pedig ő a húgom és a legjobb barátnőm is egyben. Ha vele nem vagyok őszinte, akkor kivel legyek az?

-          Beszélhetnénk? – kérdezte. Leültem vele szemben és figyeltem. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan kezdjen bele, vagy egyáltalán elkezdje-e.

-          Mi a baj?

-          Mi! Mi vagyunk a baj Emily. Eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben… Jó formán csak annyit vagyunk együtt, amíg köszönünk egymásnak!

-          Sajnálom… az én hibám…

-          Nem. Mindkettőnk hibája. Volt ez a Tomos ügy, én meg.. az elején bátorítottalak, aztán eltiltottalak…

-          Mit akarsz ezzel mondani?

-          Azt, hogy… talán rosszul tettem. A testvéred és a barátnőd vagyok, nincs jogom olyat kérni, hogy felejtsd el azt, akit szeretsz! Inkább támogatnom kéne… de nem ezt tettem! Ne haragudj…

-          Te se haragudj! Van, amit nem mondtam el…

-          A gitáróra? – látott a fejembe.

-          Igen… - mosolyodtam el- Szóval Tom megint próbálkozott, azt mondta, szeret és nem adja fel, amíg újra együtt nem leszünk! Nem bírtam ellenállni neki Amy, szeretem őt!

-          Tehát együtt vagytok? Titokban?

-          Igen! De most jobban vigyázunk, sokkal jobban! – álltam fel.

-          Várj csak! – szólt utánam- Tegnap nagyon fáradt voltál…

-          Hát ő… ő… - pirultam fülig.

-          Értem! – mosolyodott el- Jó éjt!

-          Jó éjt! – adtam neki egy cuppanósat és nyugovóra tértem.