Olyan gyorsan történt minden, mire feleszméltem, már az ágyban voltunk, puha párnák közé zuhantunk. Szorosan öleltem magamhoz Tomot, miközben ő ott csókolt, ahol csak ért. Amikor újra megcsókolt, átfutott az agyamon: most megtörténik. És nem bánom…

Nem tudom, hogyan juthatott eszébe Tomnak, hogy én Greggel le akarok feküdni, de pillanatnyilag nem is foglalkoztam ezzel. Csak Tommal…

A nyakamat cirógatta húsos ajkaival.

-          Finom illatod van… - súgta rekedtes hangon a fülcimpámba harapva.

Szinte összeolvadt a szobám látványa a szememben, az utcai zajokat sem hallottam már, csak fel-felszakadó sóhajainkat.

-          Biztos akarod? – nézett rám Tom.

-          Te? – kérdeztem vissza.

-          Nagyon… de csak ha te is…

Válaszképp megcsókoltam és felhúztam a pólóját, amit pár pillanattal később már a földön landolt a sarokban.

Végigsimított a hátamon, fel egészen a vállamig, ahogy magához húzott.

-          Várj! – fogtam meg a kezét hirtelen.

-          Mi az?

-          Én csak… szóval… szóval van rajtam pár piros folt… tudod, a betegségem miatt…

-          Nem is vagy beteg! – mosolygott rám, ami engem is arra késztetett- Emy… gyönyörű vagy, ne félj semmitől…

-          Biztosan volt már dolgot jobb testű…

Már nem tudtam végig mondani, ugyanis ajkai az enyémnek estek és már éreztem is, ahogyan a puha pamut anyag lecsúszik a vállamról, majd egyre lejjebb.

-          Mondtam én! – mért végig, zavarba hozva engem- Mindened a helyén! – csókolt meg újra.

Hittem neki, hiszen az elkövetkező pár órában bebizonyította, mennyire gyönyörűnek tart. Testem minden porcikáját felfedezte magának, olyan gyengéden kényeztetett, mintha a mennyországban lettem volna. Ügyelt minden mozdulatára, vigyázott rám, mintha porcelánból lettem volna…

Kimerülten hevertünk egymás mellett szorosan az ágyamban. Már fogalmunk sem volt, melyik végtag kihez tartozik, de nem is izgatott minket, csak öleltük egymást, míg le nem nyugodtunk. Szívverésünk és lélegzetünk visszaállt a normálisra, arcunkon letörölhetetlen vigyor ült.

Valóban megtörtént… vagy csak álom volt az egész? Elég valóságos volt, szóval ha mégis álom, úgy nem akarok többé felébredni…

-          Tom… - szólongattam, mintha elaludt volna.

-          Hm? – bújt közelebb a nyakamhoz, már ha ez még lehetséges.

-          Tom! – nevettem, mert már elkezdett csiklandozni, amit mindig is rosszul viseltem.

-          Ezt kapja az, aki felébreszt! – ült fel egészen és belelendült kínzásomba.

Már sikítoztam, könnyeztem, és majd’ megfulladtam a nevetéstől.

-          Hagyd abba! – kapkodtam levegőért.

-          Na jól van, most az egyszer kegyelmezek!

-          Nagylelkűséged határtalan! – húztam le magamhoz újabb csókért- De… lassan menned kell… ki tudja, meddig lesznek még távol és ha itt találnak… nem is tudom, mit teszek, ha ezt Amy megtudja… Meg fog ölni…

-          Dehogy…

-          Kérlek… menj, rendben?

-          Rendben… szép álmokat! – csókolt meg, majd hosszas búcsúzkodás után elment.

Szörnyű bűntudatom volt, mégis csak mosolyogni tudtam. Elment az eszem… de Tommal valami fantasztikus volt. Fülig érő mosollyal az arcomon merültem mély álomba.

Reggel energikusan ugrottam ki az ágyból, továbbra is mosolyogva vonultam a fürdőbe, betegségem tünetei sem tudták elvenni a kedvem, pedig ahogy a tükörbe néztem, egy sápadt és megviselt arcot láttam…

-          Szia! – köszöntem ikremnek, amikor visszaértem a szobámba, ő épp az ágyamon ült.

-          Szia, volt itt valaki tegnap? – szorongatott a kezében egy cetlit.

-          Miért? –kérdeztem torkomban dobogó szívvel.

-          Ez Tom írása… - mutatta meg a papírt, amin ez állt: „Szeretlek”.

-          Igen… volt itt tegnap… ő… téged keresett! Ezt neked írta… csak elfelejtettem átvinni neked!

-          Milyen édes! – mosolyodott el, majd magamra hagyott.

„Szeretlek”… mégis hogyan került oda az a cetli? Tom írása… nekem írta volna tegnap? Az nem lehet… Tom szerelmes lenne belém?