-          Szóval? Mi a terv? – kérdeztem Tomtól, miután felöltöztem és kiszöktem hozzá.

-          Amit te szeretnél! Mit szeretsz csinálni?

-          Ó… - rögtön eszembe jutott kis listám következő pontja és elszomorodtam.

-          Mi az?

-          Semmi… - ültem le egy padra a parkban.

-          Na… - emelte fel az állam- Mondd el…

-          Régen… mielőtt kiderült a betegségem, szerettem volna…

-          Mit szerettél volna?

-          Megtanulni táncolni! De a szüleim nem tartották jó ötletnek! Néha úgy érzem, már el is temettek! De még élek.

-          Van a városban egy tánciskola, engem oda akartak beíratni…

-          Nem akartad…

-          Pocsék a ritmus érzékem és akkor még enyhén fogalmaztam… - mosolyodott el a srác- De tudod mit? Neked nem lehet olyan rossz!

-          Ki tudja…

-          Gyerünk, táncolj nekem valamit!

-          Dehogy is! – nevettem- Zene sincs és különben is… nem megy, ha nézel…

-          Na várj! – Tom elővette a telefonját és egy lírai számot rakott be, majd elfordult.

Tree Adams: Triptopax Photos

Vettem egy mély levegőt… ezt most komolyan gondolta? Hát jó…

Kivettem a kezéből a telefont és leraktam a padra. Tom mögé léptem és megfogtam a kezét. Magam felé fordítottam, felnéztem rá, ő pedig tekintetét az enyémbe fúrta. Belekaroltam úgy, ahogyan filmekből láttam és lassan balra, majd jobbra lépkedtem.

Hirtelen mintha mi magunk is egy film főhősei lettünk volna, a környezetünk, az üres park és az a lámpa a padunknál is mind, mind ezt az érzést keltette. Szóhoz sem jutottam.

-          Hazudtál… - súgtam, amikor vége lett a számnak és megálltunk. Nem akartam hangosabban mondani, féltem, elveszne a varázs. A mi kis ideiglenes külön világunk.

-          Miben? – mosolygott le rám.

-          Tudsz táncolni…

-          Csodálkozom, hogy nem tapostam le a lábad… A sulival szemben van egy tánciskola…

-          Tudom… - sóhajtottam.

-          Villámképsés van a héten! – kacsintott rám- Mit szólsz, megpróbálod?

-          Nem is tudom… anyuék kiakadnának…

-          Nem kell megtudniuk, ha nem akarod! A kérdés az, hogy akarod-e a táncot!

-          Akarom… - könnybe lábadt szemekkel néztem fel rá, ha csak egy kicsit is sejtené, milyen fontos ez nekem. Milyen fontos a tánc… És ha belegondolok, hogy soha nem fogom tudni meghálálni neki…

-          Min gondolkodsz?

-          Hogy vajon mivel érdemeltem ezt ki…

-          Mit?

-          Téged… - dőltem a mellkasához és hagytam, hogy magához öleljen. Mélyet szippantottam finom illatából, hogy elraktározzam magamnak az utolsó órákra. Mindig emlékezni akarok rá.

Valamikor hajnalban, talán 3-4 óra körül kísért haza, addig azon a padon beszélgettünk, szinte mindent megtudtam róla. És ő is rólam…

-          Fáradt vagy? – kérdezte már a házunk előtt.

-          Kicsit…

-          Szóval nagyon!

-          Majd’ összeesek! – mosolyodtam el.

-          Jól vagy? – váltott át aggodalmas kifejezésre az arca. Csak ezt ne! Ezt a nézést ne!

-          Tom! Istenien! Köszönöm neked az estét!

-          Nagyon szívesen! – húzott vissza a csuklómnál, mivel már elindultam befelé.

Amint összetalálkozott a tekintetünk, már meg is csókolt…

Egy nagy és fáradt sóhaj kíséretében dőltem az ágyamba, hatalmas mosollyal az arcomon. Elfáradtam, azonban abban biztos voltam, hogy reggel 7-ig egy szemhunyásnyit sem tudok majd aludni. Ahhoz túlságosan is élveztem Tom csókját…

Hirtelen elfogott a düh. Miért pont most történik ez velem? Ki tudja mennyi időm van még hátra, erre megismerem Tomot és… megkedvelem…

A végzet alaposan megtréfált, ám én mégsem tudok nevetni. Miért pont vele, miért pont most?

Csendesen sírtam álomba magam és másnap reggel, mire Amy felébredt, már a fürdőben álltam a zuhany alatt. A szemem piros volt és dagadt, valószínűleg a sok sírástól, borzalmasan néztem ki. Azon is gondolkodtam, hogy nem megyek iskolába, de akkor a többiek nekem esnének, hogy jól vagyok-e, minden rendben, de abból már elegem van. Nem kell senki sajnálata sem, torkig vagyok már vele.

Továbbá azt is elhatározta, hogy iskola után ellátogatok a tánciskolába. Most, vagy soha. Nekem nincs időm gondolkodni…