Tom úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Mintha a kapcsolatunk nem derült volna ki. Mintha nem érdekelné, mi lesz velünk, ha kiderül, mi van még köztünk.

Felelőtlen… de ez is megfog benne. Hogy neki csak az a fontos, hogy együtt legyünk. Lehet, hogy meg kéne kérnem, mondjon fel, de a lelkiismeretem nem hagyná.

Aj Bill, miért hagytál kettesben minket? Egyszerűbb lett volna, ha ő is ott van. Akkor nem történt volna meg.

Nem ült volna ki egy hatalmas és levakarhatatlan vigyor az arcomra egész este. Ahogy az együtt töltött órákra gondoltam, csak mosolyogni tudtam.

Tom sms-se valóra vált, vele álmodtam. És nem is akármit…

Mosolyogva ébredtem fel, elkészültem, megreggelizem és újult erővel érkeztem az egyetemre. Még az sem tudta elvenni a kedvem hogy az első órám angol volt Tommal.

Akárhányszor rám nézett, égett mindenem a tegnapi gitárórán történtek miatt. Te jó ég, hogy álljak ellen neki? Ha egy pillantásától is kész vagyok…

-          Szia! – köszönt a padom mellé érve Tom, akkor vettem észre, hogy már csak én vagyok a teremben. És persze ő…

-          Öhm… jó napot tanár úr! – szedtem össze a cuccomat zavartan.

-          Elkalandoztak a gondolataid? – mosolygott rám önelégülten.

-          Khm… viszlát! – mentem ki.

-          Az én eszem is csak rajtad jár! – szólt utánam, mire ledermedtem.

Képes ezt csak így kijelenteni? Ilyen hangosan? Mi lesz a következő, megcsókol?

-          V-viszlát…

-          Délután várlak! Lesz egy meglepetésem!

-          Te jó ég… - hagytam ott gyorsan.

Miért nem kéri meg az egész egyetem előtt a kezem? Rögtön azzal kellene kezdenie…