-          Itt is vagyok! –lépett be Amy, mire Tom úgy ugrott fel mellőlem, mint aki tűbe ült.

-          Szia…

-          Hogy van? –ült le mellém testvérem oda, ahol eddig Tom volt.

-          Már jobban, azt hiszem…

-          Helyes! Ezt vedd be! –nyomott a kezembe egy lázcsillapítót és egy pohár vizet- A gyógyszered?

-          Még reggel bevettem… -mondtam halkan, mintha attól még nem lenne hazugság. De nagyon is az volt.

-          Most aludj szépen! –mosolygott rám- És csak szólj, ha bármi kell! Jó éjt! –puszilt homlokon, kézen fogta Tomot és magamra hagytak… a gondolataimmal. Nagy hiba volt.

Van egy rossz szokásom, rengeteget agyalok, egyszerűen mindenen képes vagyok a végtelenségig rágódni, de most nem akartam. Ahhoz túlságosan is kevés időm maradt.

Reggelre már jobban éreztem magam, és jöhetett a negyedik pont is a listán. Minden áron meg akartam nézni a tropikáriumot.  Szerintem gyönyörűek a halak és delfineket meg cápákat még sosem láttam élőben. Nagyon remélem, hogy a szüleim belemennek ebbe…

-          Nem is tudom… - habozott anyu elbizonytalanodva- Amy azt mondta, tegnap este lázad volt…

-          De már jól vagyok, látod? Kérlek! Nagyon szeretném látni… Az egész család, gondolj bele…

-          Tom jöhetne? –kérdezte Amy.

-          Öhm… engem nem zavar! Anyu? Apu?

-          Na jól van, nem bánom!

-          Ez az!

Villám gyorsan elkészültem, raktam el fényképezőt, egy kis innivalót, pénzt, és már útra készen vártam odalent a többieket. Néhány perccel később Tom is megjött, majd amikor mindenki csatlakozott, elindultunk.

Irtó izgatott voltam, egyrészt a tropikárium miatt, másrészt Tom miatt. Néhányszor összeakadt a tekintetünk, de minden erőmmel azon voltam, hogy kerüljem őt. Több-kevesebb sikerrel…

-          Szia… - köszönt rám, amikor a cápáknál voltam. Valahogyan sikerült leszakadnom a többiektől. Ez lett a vesztem.

-          Ő… szia… - kaptam el a tekintetem.

-          Szép, nem?

-          Gyönyörű… - néztem a hatalmas cápákra, amik egy stabil üvegen keresztül a fejünk felett úszkáltak.

-          Én nem a cápákra gondolok… - mondta halkan, mire ránéztem.

-          Tom… - jöttem zavarba - Kérlek…

-          Kérlek, mi? – húzott magához, de elléptem tőle a falhoz.

-          Mit csinálsz?

-          Minek látszik? – hajolt közelebb és lehelet gyengéden megcsókolt. Úgy éreztem, mintha zseléből lettek volna a csontjaim.

-          Emy? – hallottuk meg Amy hangját és még éppen időben engedtük el egymást, mert a következő pillanatban már meg is jelent.

-          Igen? – kérdeztem zavartan.

-          Anyáékkal fagyizni szeretnénk, jöttök?

-          Persze! – karoltam bele testvérembe és Tomra sem nézve, magammal húztam. A nap folyamán már nem maradtunk kettesben, ügyeltem rá, azonban a tekintetét végig magamon éreztem.

Késő délután értünk haza, hulla fáradt voltam, szinte azonnal az ágyamba dőltem és amint leért a fejem a párnára, már aludtam is. Vacsoraidőben jött be hozzám Amy.

-          Szia, jól vagy?

-          Miért ne lennék? – mosolyogtam rá, majd kipattantam az ágyból, mit sem törődve sajgó izületeimmel, melyek pihenés után sóvárogtak. Nem érdekelt, ez miatt nem lesz kevesebb a napom.

Evés alatt az aznapot beszéltük meg, örültem, hogy mindenki jól érezte magát a tropikáriumban, bennem a Tomtól kapott csók rémlett csak.

Vacsora után mindenkitől elköszöntem és lefeküdtem aludni… de nem ment valami jól, annál is inkább, mert valami pattogó hangot hallottam az ablakom felől.

Először azt hittem, hogy csak képzelődöm a fáradtság miatt, de a hang nem akart abban maradni. Kikeltem az ágyból és kinéztem az ablakon. A szívem majd’ megállt, amikor megláttam Tomot az ablakom alatt, egy marék kaviccsal a kezében.

-          Te meg… mit keresel itt? – nyitottam ki az ablakot.

-          Megszöktetlek!

-          Tessék?

-          Ma este megszöktetlek!

-          Hallottam, de… ezt mégis hogyan képzeled?

-          Gyere el velem ma este, és azt csinálunk, amit csak te akarsz! Ha kell, fel is mászok érted!

Elmosolyodtam és ő is. Tudta, hogy meggyőzött…