-          Tudod… igaz? –néztem fel rá.

-          Igen… -vakargatta a tarkóját sajnálkozó tekintettel a szemében.

-          Ne, kérlek! Ne sajnálj le, az élet megy tovább, legalábbis egy darabig biztosan! Ne temessetek el idő előtt!

-          Én csak…

-          Jól vagyok! –erőltettem magamra egy mosolyt, majd kinyújtottam felé a kezem- Emy vagyok, gyere beljebb!

-          Tom! –fogott velem kezet - Sokat hallottam már rólad!

-          Csakis a jókat kell elhinned! –kacsintottam rá- Amy nemsoká elkészül, anyuék a nappaliban vannak! Amy megkért, tartsalak távol apánk vicceitől!

-          Olyan rosszak? –nevetett fel.

-          Néha azért beletrafál! –nyugtattam meg, mire ismét nevetni kezdett, én pedig eltűnődtem. Milyen régen hallottam valakit igazán nevetni. Mióta kiderült a betegségem, minden olyan erőltetettnek tűnik, a valóságban itthon mindenki feszült. Miattam. Az állapotom miatt…

A vacsora jól sikerült és félelmem beigazolódott, megkedveltem Tomot, jó fej és lehet vele társalogni. Ha hiszitek, ha nem, még apa viccein is nevetett.

Amy boldogan nyugtázta, hogy élénk diskurálás folyt evés közben és én is olyat tettem, amit már régen nem. Tiszta szívemből nevettem.

-          Holnap látlak? –kérdezte Tom Amy-t az ajtóban, amikor az órákkal később kikísérte.

-          Már megígértem a barátnőimnek, hogy elmegyünk moziba… de utána ha gondolod, megbeszélhetünk valamit!

-          Akkor majd hívj, hogy mikor vagy szabad!

Én már nyugovóra tértem, amikor Tom elment, de aludni nem tudtam. Egy részt, mert lüktetni kezdett az egyik nyirokcsomóm a nyakamnál. Mostanában többször is megduzzadt, ám mindig visszalapult az eredeti nagyságára. Féltem, mi várhat még rám a későbbiekben, de elhatároztam, hogy márpedig teljes életet fogok élni, legalábbis amíg megtehetem…

Elkezdtem írni egy listát, amiket régebben meg akartam már tenni, de valamiért nem került sor rájuk.

Ötödik helyen szerepelt a görkorizás. Tudom, gyerekes, de ha eljön az idő, és vissza kell gondolnom majd az életemre, nem akarok üres fejezeteket találni benne. Minden apróság számít, hiszen azok gazdagítják létünket.

Másnap reggeli után felöltöztem és a városba indultam, hogy kölcsönözzek magamnak egy pár görkorcsolyát.

-          Hát te? –néztem Tomra, aki abban a pillanatban szándékozott bekopogni, amint kinyitottam az ajtót.

-          Amy-hez jöttem, szia!

-          Ő nincs itthon, moziba ment!

-          Ja, tényleg! –csapott a homlokára- Kiment a fejemből! Na és te? Hová ilyen sietősen?

-          Tudsz egy helyet, ahol lehetne kölcsönözni görkorit?

-          Azt hiszem, igen! Görkorcsolyázni akarsz?

-          Eltaláltad!

-          Ott, ahol a műjégpálya szokott lenni, tavasszal görkorikat kapni! –árulta el.

-          Köszi! –siettem is el mellette.

-          Várj csak, görkoriztál már valamikor? –kiabált utánam.

-          Soha életemben! –nevettem hátra rá.

-          Veled megyek! –vágta rá, és már szaladt is utánam.

Nevetve érkeztünk meg a kölcsönzőhöz és miután kiválasztottam a megfelelő méretet, Tommal együtt útnak eredtünk. Azaz majdnem…

-          Jól vagy? –nézett le rám, és felsegített.

-          Az első esésem! Király! –vigyorogtam.

Fogalmam sincs, hány órán át görkoriztunk, de ennyit életemben nem nevettem, mint ezen az egy napon.

-          Biztos nem tudtál már görkorizni?

-          Úgy néztem én ki az elején?

Már egy parkban ültünk, mindketten egy-egy fagyit majszolva.

-          Egészen belejöttél!

-          Köszi! Nincs időm teketóriázni…

-          Hát igen… -nézett le a földre, majd ismét szólásra nyitotta ajkait, de mégsem szólt.

-          Tom…

-          Hm? –nézett rám.

-          Kérdezz csak… - mosolyogtam rám halványan - Mit akartál?

-          Én csak… nem félsz?

-          Nem! –vágtam rá- Vagyis de…

-          Nem lehet könnyű… Hogy viseled?

-          Te vagy az első, aki nem arra gondol, milyen lesz majd a családomnak, ha én… érted…

-          Senkinek sem könnyű!

-          Senkinek. De nem láthatnak rajtam semmit. Ha én összetörök, ők is összefognak!

-          Ez bátor dolog…

-          Nem, nem az… de így egyszerűbb…

-          Nekik, de nem neked…

-          Ők tovább élnek, ők fontosabbak! –néztem rá és mire feleszméltem, megcsókolt.