-          Tom… -hunytam le a szemem és hátrább léptem.

-          Szeretlek Emily! És ezt az óráinkon be is fogom bizonyítani! –mondta rekedtes hangon.

-          Tudom… és… én is szeretlek! De ez sajnos nem változtat semmin!

-          Csak azért mondok fel, mert megígértetted velem! De elfogom érni, hogy azt kérd, mondjak fel! Csak… hagyd, hogy szeresselek!

-          Nem lehet… -  léptem még hátrébb.

-          Délután várlak! –szedte össze a cuccát és ahogy elment mellettem végigsimított a karomon, amitől a szívem a torkomban dobogott. A testemet melegség, sőt forróság árasztotta el, a libabőr is végigcikázott rajtam. Mi lesz velem délután…

Órák után hazamentem és kerestem valami „normális” göncöt, amiben elmehetnek Tomhoz. A normális szó jelenleg azt jelentette, hogy olyan ruha, amiből se karom, se lábam, se derekam nem látszik ki. A hajamat leengedtem, hogy a nyakamból is kevesebb látszódjon.

Remélhetőleg békén hagy… de miket is beszélek, remélem, megcsókol, kényeztet, szeret… állj! Az ilyen gondolatok miatt érzem már skizofrénnek magamat lassan.

Azt akarom, hogy hozzám érjen, de azért nyakig felöltözök tavasz vége flé… Értelmes, mondhatom…

Nemsoká nyár és akkor majd elutazom valahová. Távol Tomtól és… vele együtt az érzéseimtől.

Fél 4-kor elindultam hozzá torkomban dobogó szívvel.

-          Szia! –nyitott ajtót Bill.

-          Szia! Mondd, hogy maradsz! –néztem rá kétségbeesetten.

-          Igazából mennem k…

-          Ne hagyj vele kettesben! –kérleltem.

-          Figyelj Emily! Szedd össze magad, szereted, nem?

-          De… de nem lenne szabad…

-          Ezt ő is tudja! Te is tudod! Bátorság! –mosolygott- Szia! –adott puszit és elment. Bátortalanul lépkedtem be az előszobába, majd a nappaliba, ahol Tom gitárjára bukkantam.

De ő nem volt sehol…