Másnap az egyetem hivatalos órarendjében észrevettem valamit… be volt írva a gitár órám, mint egy rendes 90 perces óra. Ez azt jelenti, hogy mennem kell?

Vajon engednének? És vajon Tom tudja-e, hogy már muszáj járnom hozzá? Kíváncsi leszek, mi sül ki ebből…

<Tom szemszöge>

A tanáriban kávéztam, amikor feltűnt valami… a hivatalos órarendet vizsgálgatta pár kollégám, így én is megnéztem. Kötelező gitáróra Emily-vel… Ez most komoly?

Tanítanom kell továbbra is? Hú… mit fog szólni, ha ezt megtudja. Ki fog akadni. Nem akar majd járni… de én… én látni akarom őt. És ha nincs más mód, akkor a gitárórámon.

Ha már a tegnapi telefonon is kiakadt, mi lesz most? Elveszítem őt mindenképp… de talán még van egy kis remény.

A gitárórán kettesben leszünk, megpróbálom elcsábítani. Ajj, teljesen bekavart az a lány! Mit ártottunk neki? Miért nem tudta befogni a száját? Miért fáj neki a boldogságunk?

Miatta elveszítettem életem egyik legfontosabb személyét. Szeretem Emily-t, szerelmes vagyok belé, ő is belém. Ennek nem lehet csak így vége. Ez a szerelem nem múlhat el csak így. Tudom, hogy nem!

Emily és én együtt leszünk. A kérdés az, hogy mikor adja be a derekát nekem.

Angol óra után odajött hozzám…

-           Beszélnünk kell! –közölte kerülve a tekintetem.

-           Szerintem is! –léptem közelebb, mire ő hátrébb állt.

-           A gitár óráról van szó… -köszörülte meg a torkát idegesen.

-           Nekem is!

-           Látta az órarendet! –következtetett, de valami nem tetszett.

Magázott… kínoz… meggyötör. Máris elveszítettem volna? Az nem lehet… nem akarom… nem engedem.

-           Ne csináld ezt, könyörgöm… -sóhajtottam fel.

-           Nem járhatok az órájára! Ki van zárva!

-           Muszáj, be van írva!

-           Akkor… akkor leadom…

-           Te is tudod, hogy már nem lehet! –simogattam meg a karját…