Trrrr!!!

A vekker egy csattanással ért földet az ágyam mellett. Addigra én már ismét a takaróm alatt morogtam.

-          Csak még pár perc… - nyöszörögtem fáradtan.

-          Emy, fent vagy? –nyitott be ikrem, Amy.

-          Fent… de nem megyek sehová…

-          Suli van! – ült le az ágyam szélére- Nem vagy jól? –kérdezte félve.

-          Ahj… - rúgtam le magamról a takarót bosszúsan- Muszáj mindig emlékeztetned rá…

-          Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni! Nem léphetsz át rajta!

-          Márpedig én átlépek! Nem is létezik! – jelentettem ki a szekrényemhez lépve.

-          Emy…

-          Melyik legyen? A barna, vagy a lila? – fordultam testvéremhez.

-          Én csak aggódom érted!

-          Szerintem is a barna! –halásztam ki a ruhák közül egy barna pólót, majd egy fekete nadrágot is- Nos Amy, az ikrem vagy, de mindent te sem láthatsz! –toltam ki az ajtóm elé.

Vettem egy mély levegőt. Nem könnyű. De nem gondolhatok erre az egészre, ami lezajlik bennem. Nem szabad…

Fogtam egy törölközőt, a ruháimat és a fürdőbe indultam. Jól esett a meleg víz, egészen felébredt tőle. Hajat is mostam, ideje volt már, ám amikor végeztem, rémülten néztem a zuhanyzó aljára. A lefolyó vízben hosszú, szőke hajszálaimat láttam leúszni. A fejemhez kaptam, és a tükörbe néztem. Nem láttam változást, de annyit tudtam, elkezdődött…

Néhány percig meredtem magam elé, aztán megráztam a fejem. Nem, nem szabad, hogy ez irányítsa az életem. Megszárítkoztam, felöltöztem, majd csatlakoztam a reggeliző Amy-hez a konyhában.

-          Fincsi illatok! – huppantam le mellé az asztalhoz és én is hozzáláttam az evéshez. Már a szobámban eldöntöttem, hogy nem szólok senkinek sem a fürdőben történtekről, jobb lesz így, viszonylag nyugalomban. Még ha én rettegek is.

-          Elmentünk! – kiabáltunk vissza az ajtóból szüleinknek és már siettünk is a suli buszhoz, amire felszállva, leültem egy ülőhelyre kifújni magam. Mostanában könnyen fáradok.

-          Suli után találkozunk! – köszönt el tőlem Amy az aulában. Remek, német dolgozattal kezdek. Nem is tudom, miért járok egyáltalán iskolába, hisz az érettségit… nem! Az efféle gondolatok tiltólistán vannak! Erős vagyok… Annak KELL lennem.

Valahogyan vége lett a napnak, legalábbis a suli résznek, Amy is kint várt már az épület előtt, izgatottnak látszott.

-          Na mi történt? –kérdeztem.

-          Tom átjön este vacsorára!

-          A barátod Tom?

-          Igen! Hát nem fantasztikus?

-          Nem korai ez még? Egy hónapja vagytok együtt!

-          Tudom, tudom, de szerintem jó lesz! Tudod, milyenek anyuék, lazák!

-          Tudom… hát akkor készülődnünk kell!

-          Bizony, én magam fogok főzni – húzta ki magát büszkén.

-          A jobbak! – mosolyodtam el.

Na igen, nekem valahogy nem megy a főzés, sem a sütés. Az egyetlen, amiben jó vagyok, az a mézeskalács, azt viszont mennyeien készítem.

És nem ez az egyetlen különbség kettőnk közt. Az érdeklődési körünk sem hasonlít, de annak ellenére, hogy ikrek vagyunk, a külsőnk sem. Szőke haját barnára festve hordta, gyakran sminkelte magát és általában feketében járt.

Én szerettem színesen öltözködni, hajamat semmi pénzért nem festettem volna és a smink? Minek az? Barna szemünk viszont egy az egyben tökéletes mása volt másikénak. Míg Amy és anyu a konyhában sertepertéltek, én inkább a szobámban kuksoltam. Így talán ehető lesz a vacsora. Kíváncsi voltam Tomra, Amy sokat beszélt már róla, de valahogyan nem tudom elképzelni azt az „észveszejtő” mosolyt, ahogy testvérem nevezte.

Kíváncsiságom ellenére tudtam, hogy nem szabad túlságosan megismernem. Ha megismerem, megkedvelem, és azt nem akarom. Elég embert fogok már így is itt hagyni.

-          Mi a fenét vegyek fel, Tom bármikor itt lehet! – rontott be a szobámba Amy, a megbeszélt időpont előtt fél órával.

-          Ne stresszelj, ez csak egy vacsora! Ő… mondjuk azt a sötét egybe részeset, ami olyan jól áll?

-          Isten vagy! Úristen, ez ő lesz! –kapta fel a fejét a csengő hangjára.

-          Kinyissam? Addig öltözz fel!

-          Köszönöm, köszönöm! És ne hagyd, hogy apa béna viccekkel traktálja!

-          Azok nem is bénák… annyira! –kuncogtam.

Lementem és ajtót nyitottam hát. Egy nálam talán egy fejjel magasabb, fekete hajú, barna szemű, kedves mosolyú sráccal találtam szemben magam.

Tudtam, láttam a tekintetében, amivel rám nézett: tudja, hogy leukémiám van…