<Tom szemszöge>

-           Hogy mit csináltál? –akadt ki Bill, amikor elmondtam neki, hogy felhívtam Emilyt.

-           Nem bírtam már Bill! Úgy érzem, kikészülök, ha nincs mellettem!

-           De felhívni… ez csak fáj neki. Mit mondott?

-           Hogy ne kínozzam… Aztán letette… - szomorodtam el.

-           Látod, el kell felejtenetek egymást! De ha felhívod, ez nem fog menni!

-           Tudom… de mit csináljak? Olyan üres nélküle minden…

-           Nem ismerek rád…

-           Tudom, pár hét alatt belehabarodtam, és korábban kiröhögtelek, ha a szerelem első látásról beszéltél nekem, de… de velem megtörtént és mintha kicseréltek volna…

-           Nem hívhatod fel többet! Nem beszélhetsz vele többet, rá se nézz!

-           Miért akarod, hogy boldogtalan legyek? –keseredtem el- Érezned kell, mi van bennem! Úgy érzem, szétszakadok… Vele akarok lenni…

-           Érzem Tom, és minél hamarabb felejted el, annál hamarabb lesz vége a szenvedésnek.

-           Hát ezzel nem lettem kisegítve…

-          Nem bírom… - dőltem le Amy mellé az ágyba.

-          Mit mondott?

-          Mit nem mondott inkább… be sem állt a szája… Az volt a lényeg, hogy hiányzom neki, szeret és szeretni akar. Velem akar lenni. –sóhajtottam.

-          Légy erős…

-          Könnyű mondani. Mindenki olyan könnyen veszi. De belegondoltál te, hogy milyen elveszíteni azt, akit szeretsz?

-          Igazad van. De nem tehetsz mást…

-          Tudom… lehetetlen lett volna, ha minden olyan gyönyörű maradt volna? Túl nagy kérés lett volna? Nem érdemeltük volna meg egymást? Mégis kinek árt, ha együtt vagyunk, mert szeretjük egymást? Kinek árt a boldogságunk…