-          Mégis mit képzeltek? –esett nekem Amy, ahogy Tom elment.

-          Nem tudom, csak… csak szeretem őt…

-          Addig oké is, amíg ki nem derül, hogy mi van köztetek! De ezek szerinte nem voltatok elég óvatosak.

-          Fenébe az óvatossággal, Tomot akarom és kész! Tanár és diák között nem lehet semmi! Baromság, ki találta ki ezt?

-          Mindenhol így van, és nem véletlenül!

-          De… de én… nem lehet, hogy egyik nap szeretjük egymást, minden szép és másnap pedig már úgy kell tennünk, mintha nem is ismernénk egymást… Nem fog menni… Ez lehetetlen…

-          Márpedig így kell tennetek! Nem azért gürizel ennyit!

-          Nehéz… - keseredtem el.

-          Tudom. És hidd így látni téged! Ha tudom, hogy kiderül, nem bátorítalak az elején. De most segítek neked elfelejteni őt…

-          Lehetetlen lesz…

-          Hogy zúghattál bele ilyen rövid idő alatt?

-          Hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra?

-          Nem…

-          Én már igen… -mentem vissza a szobámba.

Finom Tom illata volt a takarómnak és a párnának, ami arra késztetett, hogy az egész napot a takaró alá bújva töltsem, de be kell mennem az egyetemre.

Sosem gyűlöltem még annyira bemenni, mint most.

Mindkettőnket megkerestek, és egy teremben oktattak ki minket. Maradhat Tom a tanárom, de el kell kerülnünk egymást messziről az órákon kívül is…

Hát nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen pocsékul és Tom sem látszott valami boldognak, ahogy elnéztem.

A teremből kiérve csak gyorsan elslisszoltam a következő órára, hogy még véletlenül se kelljen a szemébe néznem.

Pocsék egy helyzet a miénk.