Ahogy elment a lány, felhívtam Tomot.

-          Beszélnünk kell…

-          Miről? Te sírsz? Emily, mi a baj? Kicsim…

-          Át tudnál jönni? –kérdeztem el-elcsukló hangon.

-          Máris ott vagyok… -tette le.

Negyed óra múlva leparkolt a ház előtt. Beengedtem és felmentünk a szobámba.

-          Mi történt?

-          Én…

-          Kicsim, megijesztesz! –fogta meg a kezem és leültünk az ágyra.

-          Nem találkozhatunk többet. –sírtam el magam megint.

-          Mi? Csak viccelsz… n-nem viccelsz… de mi történt?

-          Tudod az a lány a parkolóból… aki látott minket… vagyis ott volt.

-          Mi van vele? –értetlenkedett.

-          A szomszédom… a szemben lévő házban lakik és látta, hogy elbúcsúztunk! Szólt a feletteseinknek…

-          Mi?

-          Nem találkozhatunk többet Tom… úgyis ez lesz! Tudtuk, hogy lebukhatunk…

-          De…

-          Holnap mindkettőnket megkeresnek majd… nem találkozunk többet, így megmaradt az állásod és én is diák maradok!

-          Én… én felmondok…

-          Nem. Nem mondhatsz fel egy alig két hete tartó kapcsolat miatt.

-          De miattad igen!

-          Kérlek Tom! Ígérd meg, hogy nem mondasz fel miattam!

-          Nem akarom…

-          Kérlek…

-          De hát…

-          Értsd meg, miattam nem rúghatnak ki! –lettem hangosabb- Ne haragudj… nem akartam kiabálni, csak…

-          Ígérem! –csókolt meg.