-          Korai lenne még azt mondanom, hogy letudnám élni veled az életem? –ölelt át Tom, miközben az ebédet főztem magunknak.

-          De még milyen korai… -pirultam fülig.

-          Pedig én így érzek… -csókolt a nyakamba.

-          Csak azért mondod, mert azt hiszed, főznék rád! –próbáltam elviccelni a helyzetet.

-          Nem! Tényleg!

-          Tom… nem akarlak megsérteni a világért sem, de… de még csak pár napja vagyunk együtt! Én is meglepődtem, hogy ilyen intenzív érzést váltottál ki belőlem ennyi idő alatt, de…

-          Semmi baj! –csókolt meg- Erre számítottam én is! –mosolygott rám kedvesen- Csak… akartam, hogy tudd…

-          Köszönöm, hogy megérted… -öleltem át.

-          Viccelsz? –simogatta meg az arcom- Szeretlek.

-          Köszönöm… -bújtam a nyakához.

-          De mit? –mosolyodott el.

-          Semmit… és mindent.

-          Oh, hát… nincs mit…

Gyönyörű volt az egész hét, valósággal egymáshoz nőttünk már a végére. El sem akartunk válni, de muszáj volt. Hazavitt és egy forró csókkal búcsúztam tőle, hogy másnap újult erővel vethessem bele magam az egyetemi életbe ismét.

Nagy nehezen szétváltunk és felmentem húgomhoz. Épp élménybeszámolót tartottam, amikor csengettek.

-          Igen? –nyitottam ki az ajtót és amikor megláttam, ki áll mögötte, még a vér is megfagyott bennem. Az a lány volt, aki a parkolóban látott minket. Ha látott…

-          Szia!

-          Segíthetek?

-          Tulajdonképpen… igen.

-          Gyere be! –hívtam be, nem is tudom, miért. Kíváncsi voltam, mit akarhat, de talán jobban jártam volna, ha nem hallgatom meg.

Nem tetszett, amit mondott. Nagyon nem…