Még napokkal, sőt, hetekkel később is Tom mondata járt a fejemben, de többet nem emlegette. Talán az alkohol miatt mondta, de nekem akkor is nagyon jól esett és egyszerűen másra sem bírtam gondolni. Talán örökre magamhoz kéne láncolnom téged…

Csak nem… nem esküvőről beszélt? Na jó ez kizárt, ne mis szabad magam ebbe belelovalni, ki tudja miken járt az esze aznap éjjel, én pedig téves következtetéseket vonok le.

Mivel Emmával jóban voltunk, többet jártam Tomhoz, és egyik délután át is mentem, hogy segítsek a lánynak, ugyanis aznap volt az a híres gólyabál.

-          Na? –nézett a tükörbe csillogó szemekkel.

-          Tökéletes…

-          Köszönöm, hogy segítettél a sminkkel! Sminkesnek kéne menned! -vigyorgott.

-          Ne túlozzunk! –nevettem- De én megyek is, még dolgoznom kell egy keveset! –álltam fel- Érezd magad nagyon jól az este, és ha kell valami, megvan a számom!

-          Rendben, köszönöm! –ölelt meg- Szia!

Tetszett ez a nagy békesség, és ahogyan elnéztem, Tomnak is. Egyfolytában vigyorgott, jó kedvű volt és kiegyensúlyozott.

Még bementem a munkahelyemre pár dolgot elintézni, azután hazamentem és rendet raktam egy kicsit. Na és persze vártam, hogy Tom is szabad legyen és esetleg menjünk valahová, vagy ő jöjjön át.

-          Szia kicsim! –csókolt meg Tom, amikor hazaért aznap. Ott voltam nála, mivel Simone áthívott vacsorázni.

-          Szia! –bújtam a nyakához- Milyen napod volt?

-          Mostmár jó! –mosolygott rám- Emma fent van, ugye?

-          Ma van a gólyabál, nem emlékszel?

-          Milyen bál? Ma? Emma nekem nem szólt semmiről.

-          Nem? Hiszen nekem azt mondta, megkérdezi!

-          Te elengedted? –nézett rám döbbenten.

-          Én csupán annyit mondtam, hogy biztosan rá lehet beszélni téged, hogy elengedd…

-          És ő ezt igennek vette!

-          Arról nem én tehetek!

-          Hát ki? Hiszen csak 16 éves!

-          Fiam! –szólt közbe Simone- Honnan tudhatta volna Izabella, hogy Emma ezt igennek veszi?

-          Én most inkább elmegyek… - töröltem meg a kezem.

-          Izabella, várj! –szólt utánam Simone.

-          Nem veszi fel a telefonját… - idegeskedett Tom.

-          Megvárom, míg lehiggad! Sziasztok…

Inkább hazamentem, nem akartam, hogy vita legyen. Emma biztonságban van, amikor a bálról beszélgettünk, elkértem az osztályfőnöke számát és beszéltem is vele a programokról. Már csak Emmának kellett volna megkérdezni az apját, és mivel rengeteget beszélt nekem az óta róla, úgy gondoltam, elengedte. Hát mégsem…

És akkor leesett… Emma direkt csinálta ezt, tudta, hogy Tom számon fog kérni. Én naiv azt hittem, megbékélt, de már látom, hogy mégsem. Végig ez volt a terve. A gyerekek tényleg ennyire kegyetlenek tudnak lenni? Azt hittem, tényleg szent a béke, ilyen naiv lennék? Átvert egy 16 éves gyerek? Tényleg elérte a célját, elüldözött?

El is ment a kedvem mindentől, otthon csak bevackoltam magam a tv elé és néztem ki a fejemből. Fél pillanat alatt elromlott minden. Nem tudom, Tom miért akadt ki annyira, azt hittem, bízik bennem… Én értem, hogy a lánya és aggódik, de ha ad nekem egy fél percet, elmondtam volna neki, hogy mindennek utána jártam, de nem… kiabált és idegeskedett.

Kedvem lett volna törni, zúzni, de felesleges, nem érek el vele semmit sem. Már csak azt remélem, hogy Emma jól érezte magát és megérte ez az egész…

Ha belegondolok, hogy nekem még házasságon járt az eszem. Hova gondoltam? Ugyan már, ha Emmán múlik, már együtt sem vagyunk Tommal…

Reggel nyúzottan keltem, egész éjszaka nem tudtam aludni a lány miatt, aggódtam, hogy épségben hazaérjen, annak ellenére, hogy valószínűleg szétszakított minket Tommal. Ha valami baja esik, tényleg nem bocsátok meg magamnak. Éppen lefőtt a kávé, amikor csengettek. Összekötöttem a köntösömet és ajtót nyitottam.

-          Te? –néztem döbbenten vendégemre.