Egész héten valahogy úgy jött ki a lépés, hogy csak órán találkoztunk és ez péntekre már eléggé kikészített. Bill korábbi szavai jártak a fejemben… el kéne mennem hozzá… Péntek van, talán otthon van…

<Tom szemszöge>

Emily járt a fejemben, amikor csengetett. Nagyon meglepődtem a spontán látogatásán.

-           Emily… hát maga?

-           Hiányzik…

-           Tessék? –döbbentem meg.

-           Hiányzik…

-           De hisz nap, mint nap találkozunk!

-           De nekem… ennyi nem elég… -csuklott el a hangja.

-           Maga részeg?

-           Nem… vagyis… talán egy kicsit… de attól még igaz!

-           Jöjjön, le kell feküdnie!

-           Mi? –nézett rám furcsán.

-           Nem úgy! Sosem használnám ki a helyzetet! –támogattam be a házba.

-           Tégy velem, amit akarsz! –nézett fel rám könnyektől csillogó szemekkel és megfogta az arcom.

-           Emily… -néztem le rá izgatottan.

-           Tom? –hajolt közelebb, én pedig megcsókoltam.

Vadul faltam mindennél finomabb ajkait.

-          Nem érdekel, hogy a tanárom… -bújtam a nyakához.

-          Nem érdekel, hogy a diákom vagy… de nem tegeznél végre? –húzott közelebb magához.

-          Ha akarod… - kezdtem felfelé húzni a pólóját.

-          Várj! Hagyd ezt abba kérlek… -fogta le a kezeimet.

-          Itt vagyok Tom! Eljöttem hozzád, elmondtam, mit érzek…

-          Tudom… - engedte el a kezem - De akkor sem használhatom ki, hogy részeg vagy!

-          Mindent kitalálsz, hogy eltaszíts magadtól, igaz? Neked sosem leszek elég jó! Inkább… megyek! Felejtsd el, amit mondtam…