<Tom szemszöge>

Ha nem az egyetemen lettünk volna, megcsókoltam volna. Sőt, ha a kollégám nem jön ide, akkor is!

Mit tegyek, hogy ez az érzés elmúljon? Ő biztos nem azt akarja, amit én. Hogy szeretett volna belém…

Legközelebb bevallom neki… óra után…

Az első órában volt a megbeszélés, a második Emily-vel lesz angol. Már csak 90 perc és újra beszélünk. Rettenetesen félek, hogy mi lesz… Ha tudná, hogy a megbeszélésen kiderült, hogy az angol tanárnő terhes és egész évben én leszek az angol tanára… lehet, hogy mégsem kéne elmondanom neki… mi változna? Kerülne? Kiakadna?

Óra után láttam, hogy Tom felém közelít, de őszintén szólva nem akartam hallani még egy kifogást, amiért nem jó neki az óra, mert valami sokkal fontosabb, kihagyhatatlan dolga van. Elegem van.

-          Emily! –futott utánam, mivel csöngetéskor én már siettem is ki a teremből- Emily! –fogta meg a karom.

-          Tanár úr? –húztam el a karom.

-          Meg kéne beszélnünk…

-          Az esszémmel van baj? –tettem a hülyét.

-          Nem! Magán jellegű… -köszörülte meg a torkát.

-          Ó, az óra? Sajnálom, de ma nem jó, dolgoznom kell!

-          Nem az óra…

-          Akkor nem értem, miről lehet szó…

-          Amit beszéltünk…

-          Mikor?

-          Reggel! Ne csináld ezt Emily…

-          Nem csinálok semmit! Nem tudom, mit akar…

-          Te mit akarsz? Még nem válaszoltál!

-          De igen! Csak az egy dolog, hogy maga nem hallotta meg… - hagytam ott és futólépésben siettem a következő órámra. Talán így jobb, hogy én mondtam le az órát. Kisebb a csalódás…