Igaza volt Tomnak, elvetettük a sulykot, úgy vitáztunk Emmával, mint az óvodások. Ezt a problémát meg kell oldanunk, méghozzá sürgősen. Tom bízott bennünk…

Síri csöndben vitt haza minket, először Emmát, majd engem.

-          Bejössz? –kérdeztem bizonytalanul.

-          Most nem… -sóhajtott csalódottan.

-          Nézd, én nem ezt akartam… nem akartam veszekedni vele, de amit a fejemhez vágott…

-          Hallottam… és még beszélni fogok vele erről… nem is tudom, honnan szedett ilyesmit, de nem hagyom, hogy így dobálózzon ilyenekkel…

-          Akkor nem haragszol?

-          Csak csalódott vagyok… tényleg azt hittem, hogy a számomra legfontosabb személyek ki tudnak jönni egymással, de…

-          Még próbálkozom! –vágtam közbe- Mondjuk, hogy holnap! Holnap elvihetném, őőő… mondjuk…

-          Ne kicsim, ne fáraszd magad, felesleges…

-          Mi? De én nem adom fel…

-          Én igen… ezek után úgy fogunk találkozni, hogy ő nincs ott… Egyértelmű, hogy nem tudjátok egymást elviselni, nem erőszakolhatom egyikkőtökre sem a másikat…

-          Tom… - próbáltam a lelkére beszélni. Annyira látszott rajta, hogy rosszul érinti az Emma és a köztem lévő ellentét. Nem akartam hagyni, hogy ez nyugtalanítsa és elszomorítsa.

-          Khm… most megyek… beszélek a fejével…

-          Rendben… akkor, szia… - kapcsoltam ki a biztonsági övemet és a kilincsért nyúltam.

-          Várj… - kapta el a karomat- Szeretlek… -csókolt meg gyengéden.

-          Biztos nem jössz be? Ellazítalak, ha akarod… -húztam magamhoz.

-          Nem akarom, hogy lenyugtass, mert akkor elnéző leszek Emmával…

-          Még kislány…

-          Most véded? –mosolygott rám.

-          Nos igen… azt hiszem… Őt is ugyanaz motiválja, mint engem…

-          Na és mi az?

-          Szeret téged…

-          Szóval te is szeretsz… - fúrta arcát a nyakamba.

-          Bizony ám… Nagyon szeretlek! –csókoltam meg- Menj, légy szigorú apa, de csak amennyire kell… Sok sikert! –szálltam ki.

-          Szeretlek! –kiabált utánam, én pedig egy intés után bementem a házba. Remélem sikerült beszélnie a fejével, és végre eláshatjuk a csatabárdot.

Tom komolyan gondolhatta, hogy nem zár össze minket Emmával, mert a következő pár hétben nem láttam a lányát. Ha nagy ritkán én mentem hozzá, akkor Emma a barátnőinél aludt, vagy szakkörön volt. Általában Tom jött, ami nem is zavart volna, ha nem tudtam volna, miért csinálja. Emma elől rejteget, de talán jobb is. Nem kell még egy veszekedés…

Bár átmenetileg megtette ez a „bujkálás”, tudtam, hogy mégsem mehet ez sokáig. Tom miatt sem és miattam sem. Egyszerűen ez nem állapot, hogy bujkálunk egy tinédzser elől, mintha mi magunk is azok volnánk. Nevetséges…

-          Hogy van Emma? –kérdeztem nagyjából egy hónappal a lovardai incidenst követően. Akkor láttam a lányát utoljára és tényleg érdekelt, hogy mi lehet vele. Ő nem szeret engem, de nekem nem közömbös, hiszen a szerelmem lánya. Egy étteremben ültünk most, kettesben vacsoráztunk.

-          Komolyan érdekel? –kérdezte Tom felcsillanó tekintettel.

-          Persze, hogy érdekel, különben nem kérdezném! Nézd, tudom, hogy nem jöttünk ki valami jól… ez enyhe kifejezés, de érdekel…

-          Jól van! Anyám szerint szerelmes valami srácba… kezdődik a rémálom! –mosolyodott el.

-          Azért ne zárd őt egy toronyba! –fogtam meg a kezét az asztal felett és megcirógattam- Ha rám is ennyire vigyáztak volna, most nem ismernél!

-          Dehogynem, én megmásztam volna azt a tornyot, ahová téged elzárnak!

-          Milyen nagy hőssel vagyok együtt, ezt nem is tudtam!

-          Mostmár tudod! –kacsintott.

-          Valamiről beszélnünk kell… -mondtam bizonytalanul.

-          Ajjaj… nem szeretem, ha valami így kezdődik… ugye… ugye nem akarsz…

-          Mi? Jaj, nem, nem szakítok veled Tom, eszemben sincs… - nyugtattam meg- De nagyon zavar ez a helyzet velem és Emmával és tudom, hogy téged is! Úgy gondolom, ez alatt az egy hónap alatt mindketten lenyugodtunk és… és megért az idő egy újabb próbára, nem gondolod? Talán… talán ha higgadtan és komolyan megbeszélném vele a dolgokat…

-          Hát nem tudom… biztosan jó ötlet ez? Párszor próbálkoztunk és rosszul sült el! Ne érts félre, imádom, hogy ilyen édes vagy és nem adod fel, de…

-          Pontosan! Nem adom fel Tom, mert ő fontos neked! Addig nem nyugszom, míg nem jövünk ki jól, ez a küldetésem!

-          Én támogatom, ha te is biztos vagy benne! –csókolta végig az ujjaimat- Mikor?

-          Nem tudom, a héten valamikor…

-          Nemsoká itt lesz a 16. születésnapja…

-          Igen? Ez tökéletes! Tervezel valamit?

-          Egy meglepetés bulira gondoltam… Esetleg segíthetsz a szervezésben!

-          Nagyon szívesen segítek!

-          Te úgyis jobban értesz a csajos dolgokhoz, mint én! Meglátok valami rózsaszínt és… blee… - fintorgott.

-          Már pedig muszáj otthon lenned ezekben a dolgokban neked is, ugyanis van egy lányod!

-          Arra mostmár itt leszel te! Te is nő vagy…

-          Igen? Tényleg? Nő vagyok? –mosolyodtam el- Észrevetted… - simogattam meg a combját az asztal alatt.

-          Menjünk haza! –állt fel tüstént, én pedig nevetve követtem.