Most, hogy Tom mindig leráz, tisztán érzem, mennyire hiányzik. Beleszerettem, és ezt nem hagyhatom annyiban, amikor évek óta nem volt senkim. Lehet, hogy elküld, de bevallom neki, mit érzek…

Reggel korábban mentem be és a folyosón össze is futottam Tomnak.

-          Jó reggelt! –köszönt.

-          Kinek az… -mentem tovább.

-          Baj van? –kérdezte.

-          Ezt én is kérdezhetném… de mindegy…

-          Várj… - jött utánam- Ne haragudj, hogy nem voltam otthon, csak… dolgom volt! Nem halaszthattam!

-          Mostmár tegeződünk?

-          Emily…

-          Hagyja, megértem! Én… csak egy diák vagyok a sok közül!

-          Nem… - jött közelebb.

-          Mégis leráz…

-          Nem tehetek róla…

-          Hogy érti… -néztem fel rá, mivel már nagyon közel volt.

-          Ez… bonyolult! –sóhajtott.

-          Mindjárt gondoltam! –néztem félre.

-A lényeg, hogy amit én akarok, azt nem szabad… nem tudom, te mit akarsz, de az biztos, hogy nem azt, amit én! Te mit akarsz? –nézett rám. Az a tekintet… mintha csókért könyörögne…

-          Tanár úr! –jött oda az egyik tanár- Kezdődik a megbeszélés…

-          Megyek… még beszélünk! Viszlát kisasszony! –mosolygott rám halványan, én pedig csak sóvárogva néztem utána.

-          Csak… magát… - válaszoltam előbb feltett kérdésére már csak magamnak.

Álltam még ott egy kicsit, utána indultam az első órámra. Majdnem… ha nem jön ide a tanár, elmondtam volna neki… Talán jobb is, hogy nem tudja…