<Tom szemszöge>

-           Szerintem túlzásba viszed! Nem kell kerülnöd, csak a maradék egy hétig türtőztetned magad!

-           Amit sokkal könnyebb megtenni, ha elkerülöm őt! Nem viccelek Bill, ez nem csak valami hóbort…

-           Értem én, de…

-           Egy hét! Ki fogom bírni… valahogy! Emily meg csak örülni fog, hogy békén hagyom!

-           És az, hogy beszélni akart veled óra után?

-           Biztos megint valami kifogást akart keresni, amivel lerázhat! De én megelőztem, így látja, hogy én sem akarok tőle semmit!

-           De te akarsz, nem?

-           Igen… de elméletileg nem lehet semmi! Így gyakorlatilag sem tehetek semmit! -sóhajtottam.

-           Fel a fejjel Tom! –veregette meg a hátamat Bill- Ő is csak egy diák a sok közül!

-Ő nem csak egy diák… -mentem fel a szobámba.

Borzasztó lassúsággal és unalommal telt a hétvége és tényleg örültem már a sulinak. Na persze ez a véleményem egyből megváltozott, amikor kicsöngettek angol óráról.

Tom szinte elrohant mellettem, egy árva köszönés nélkül. Aztán rá fél percre írt egy SMS-t, amiben megint lemondta az aznapi gitárórát.

Nagyszerű, ezen túl így lesz? SMS-ben kommunikálunk? De elterveztem, akkor is elmegyek hozzá, ha ki is dobat, de meg kell tudnom, mi történt.

„Délután elmegyek magához, beszélnünk kell!” – pötyögtem neki az üzenetet és egy kis habozás után el is küldtem.

Lehet, hogy bevallom, hogy vonzódom hozzá… vagy ne tegyem? Tanácstalan vagyok, azt sem tudom, mit mondanék neki, csak látnom kell őt.

Hiányzik. A mosolyával, a hangjával és mindenével együtt. Ezzel a beszélgetéssel csak összezavarnék mindent? Én magam sem értem magam már.

De ez az érzés… mintha kényszerítene. Tomot akarja… és én is.