Miután elszórakoztattuk egymást, délután elmentünk Emmáért, akit ugyan nagy nehezen, de rá tudtunk venni egy újabb kirándulásra. Láttam rajta, hogy próbál ellenszenves lenni, de amikor meghallotta, hogy hová megyünk, mintha izgatottá vált volna. Ügyesen titkolta, de ahhoz nem eléggé, hogy ne vegyem észre rajta. Büszkeséggel töltött el, hogy sikerült egy kis örömet szereznem neki. Amikor annyi idős voltam, mint ő, engem is érdekelt a lovaglás, saját lovat is akartam, ezért voltam biztos benne, hogy tetszene neki.

-          Kicsim… -ölelt át hátulról Tom. A kerítésnek támaszkodva figyeltem, ahogyan Emma lassú köröket tesz a lóval, egy itt dolgozó alkalmazott segítségével persze és felügyelete alatt.

-          Hm? –hunytam le a szemem.

-          El kell mennem!

-          Tessék? –fordultam felé.

-          Muszáj hazamennem… ez most nem trükk…

-          Kérlek ne… ne hagyj itt vele! Akkor mi is megyünk!

-          Eddig nagyon jól ment, nem akarom elrontani az örömét… maradjatok, pár óra múlva jövök értetek!

-          Hát jó… -törődtem bele és bele sem mertem gondolni, mik történhetnek még itt Tom nélkül…

-          Kicsim…

-          Hm?

-          Kiengesztellek…

-          Nem Tom nem kell… -bújtam a mellkasához- Csak ne hagyj itt vele… -sóhajtottam. Nem tudom, lenne-e energiám órák hosszat győzködni Emmát, hogy márpedig nem ellenség vagyok… csak egy nő, aki szereti az apját… mindennél jobban.

-          Iz…

-          Ne, hagyd csak… majd túlélem valahogy, jól megleszünk! –erőltettem magamra egy mosolyt. Talán még magamat is meg kell előtte győznöm erről. Sőt, biztos.

-          Apa hová ment? –kérdezte Emma kisvártatva, amikor Tom elhajtott az autóval.

-          Akadt egy kis dolga, de nemsoká jön…

-          Trükközik…

-          Azt mondta, hogy most nem…

-          Elhitted?

-          El…

-          Hm… -nézett végig rajtam- Már mindent értek…

-          Na ide figyelj!

-          Megyek, lovagolok még egy kicsit… - szaladt is vissza.

Szívem szerint felpofoztam volna, annyira felbosszantott. Hát nem veszi észre, hogy én csak jót akarok neki? Mi a fenéért lázad ennyire?

-          Mondd csak… Emma… -csatlakoztam a lovaglókhoz pár hosszú perc után. Muszáj volt elszámolnom (jó) párszor 10-ig, hogy lehiggadjak. Egy kislány hogyan tud ennyire felidegesíteni? Ráadásul pont Tom lánya. Régen mindig áradozott róla, hogy milyen bájos, helyes, és szeretetre méltó. Ezt az oldalát sajnálatos módon eddig nem volt szerencsém megismerni.

-          Hm? –nézett rám egy pillanatra.

-          Jól érzed magad? –erőltettem magamra kedves hangnemet.

-          Igen… miért?

-          Szeretnél még ide máskor is eljönni?

-          Lehet?

-          Ha gondolod, tudok beszélni a tulajjal megint és akkor…

-          Megint? Hogy érted ezt?

-          Mármint?

-          Azt mondtad, tudsz beszélni vele… megint… ezt te szervezted?

-          A lovaglást? Igen, miért? Gondoltam… örülnél neki… most hová mész?

-          El innen! -próbált leszállni a lóról, de egyedül nem ment neki.

-          Emma, hagyd, hogy segítsenek!

-          Hagyjál! –kiabált rám és sarkával a ló oldalába sarkalt, ami egy hatalmasat ugratva elégelte ezt meg.

Emma sikított a félelemtől, de a ló nemsokára megnyugodott, így a lánynak nem lett semmi baja.

-          Hála istennek… -sóhajtottam fel megkönnyebbülten és odarohantam hozzá- Jól vagy? –segítettem leszállni és a karjaimba húztam a reszkető gyereket.

-          Jól… jól… -kapkodott levegő után csillapítva magát.

-          Akkor jó… -hunytam le a szemem.

Ha bármi történt volna vele, nem tudom, mit csináltam volna…

-          Engedj el! –taszított el hirtelen Emma- Az egész a te hibád!

-          Tessék?

-          Direkt mondtad el, hogy te intézted, mert tudtad, hogy akkor nem akarok majd maradni!

-          Hiszen te kérdezted!

-          Utállak, érted? –lökött el, majd elrohant.

A kerítésnek tántorodtam, és csak néztem utána. Ez egyre rosszabb…

-          Emma… - indultam utána.

Ha elcsatangol nekem, eltéved és elvesztem szem elől, netán valami baja esik, nekem végem. Tom rám bízta őt, ami tekintve, hogy tudja, milyen kapcsolatban állunk egymással, a lányával, bátor döntés volt. És nagyon jól esett, hogy bizalmat szavazott nekem, nem akarom eljátszani…

-          Hagyj már!

-          Ide figyelj Emma, ameddig Tom rám bízott…

-          Csak ez érdekel téged! Magadtól sosem indulnál utánam, igazam van? –fordult szembe velem hirtelen.

-          Elmondanád, mi a bajod velem? Valami rosszat tettem?

-          Igen!

-          Na és mit, ha szabad tudnom? Mi az a nagy bűnöm, hogy szeretem az apádat?

-          Az, hogy vagy! –vágta az arcomba, minek következtében annyira ledöbbentem, hogy moccanni sem tudtam.

-          Hé, hé, mi folyik itt! –lépett közbe az érkező Tom.

-          Semmi… - kaptam el a tekintetem, hogy Emma ne láthassa, mennyire megbántott. Egy ilyen kislány, ekkora szavakkal…

-          Semmi… -morgott Emma- Tudtam, hogy csak trükk…

-          Kislányom! Mégis hogy beszélhetsz így Izabellával, hm? Ő jó szándékkal szervezte ezt neked, és jól érezted magad…

-          És az, hogy ő hogyan beszélt…

-          Tessék? –kaptam fel a fejem.

-          Az előbb is…

-          Micsoda? –vontam kérdőre.

-          Elég legyen ebből, hagyjátok abba! Mind a ketten! Fontosak vagytok nekem, szeretlek titeket! Túl nagy kérés volt, hogy viseljétek el egymást? –kérdezte Tom, majd meg sem várva a választ, sarkon fordult.