Készülődtem épp, amikor a telefonom üzenetet jelzett. Befejeztem a sminkelést és megnéztem, ki írt.

-          Oh… - ez volt az első reakcióm, miután elolvastam Tom SMS-ét.

-          Miben mész Emily? –jött be Amy, pont a legjobbkor.

-          Nem megyek… -ültem le az ágyra fancsali képpel.

-          Mi? Hihetetlen vagy! Félpercenként meg fogod gondolni magad?

-          Én nem… de ő igen! –adtam oda neki a telefonom.

Igazából még jó is, hogy lemondta, így észhez tértem.

-          Uh…

-          Legalább kijózanodtam! Mit is hittem…

-          Bolond, ha csak úgy lemond rólad!

-          Nem is voltam az övé! Így nincs minek kiderülnie és nincs miért bajba keverednünk! Ennyi!

-          Ugyan ki tudná meg, ha viszonyotok lenne? Az égvilágon senki…

-          Amy ne! Ne akarj rátukmálni, láthatod, nem akarja! És nem is akarhatja! És én sem! –mentem ki onnan.

Mérges voltam Tomra… és magamra is. Pár napja ismerem, mégis csak rá tudok gondolni…

Libabőrös leszek, ha eszembe jut, elönt a forróság, a szívem irtó gyorsan dobog, a tenyerem izzad, és zavarban vagyok.

Szerelem lenne? Nem hiszem… de ha mégis? Nem, az kizárt. Nem lehet. A tanárom, ezt nem felejthetem el. Talán beteget kéne jelentenem erre a maradék 6 napra. Holnapután hétvége és aztán már csak 5 nap.

Amy pont úgy csinál, mintha Tom és én köztem, lenne valami. Pedig nincs… Részéről biztosan nincs. De részemről nem tudom.

Vele kapcsolatban már semmit sem tudok…