-          Elszúrtam… -néztem Emma után összetörten.

-          Dehogy szúrtad el! –simogatta meg az arcomat Tom- Beszélek vele! –szinte kettesével vette a lépcsőfokokat, annyira sietett fel, én pedig visszamentem a konyhába.

-          Na? –kérdezte Simone.

-          Meglátott és visszarohant az emeletre… -rogytam az egyik székre a pulthoz- Elszúrtam… -sóhajtottam.

-          Nem szúrtad el… vigasztalt Bill- A gyerekek ilyenek… gondolom fél, hogy elveszed az apját tőle, vagy fogalmam sincs! Talán megijedt…

-          Tőlem? Hiszen még csak nem is köszöntem neki, Tom bemutatott, aztán elrohant…

-          Nem tudom, mi üthetett belé… -jelent meg Tom és masszírozni kezdte a nyakam- De nem a te hibád… -nyomott egy puszit az arcomra.

-          Nem mondott semmit? –néztem rá.

-          Bezárkózott a szobájába, azt mondta, nem éhes…

-          Remek…

-          Ne okold magad kicsim, kamasz… Mostanában én sem értem őt… Viszont van egy jó hírem!

-          Na és mi?

-          Holnap újra megpróbáljuk!

-          Ez neked jó hír? Mi van, ha még sírva is fakad? Vagy újra elrohan, vagy esetleg…

-          Kicsim… -ült le mellém és maga felé fordított- Nagyon fontosak vagytok nekem mind a ketten… te is, és ő is… ezt megérted, ugye?

-          Igen…

-          Akkor azt is értsd meg, hogy fontos nekem, hogy a két legfontosabb nő az életemben, elviselje egymást…

-          Khm! –szólt közbe Simone.

-          Te is fontos vagy anyu!

Elmosolyodtam, sikerült egy kis életet önteniük belém.

-          Nem tudom… akkor mi lesz a vacsorával? –kérdeztem.

-          Mi lenne? Anyu főztjét nem hagyom ki, vétek lenne! –vágta rá Tom- A kisasszony majd lejön, ha éhes!

-          Hát rendben… Na, és mi a terv holnapra?

-          Talán állatkert… Emma már úgyis kíváncsi volt rá…

-          És mi lesz? Odacsempészel?

-          Nagyjából… -húzta el a száját.

-          Remek, és ha majd meglát, kiakad és elszalad! Azt hiszi majd, hogy átvertük és…

-          Kicsim! Iz… mi vagyunk a felnőttek, hát kezeljük úgy is a helyzetet, jó? Emma, ha megismer, rájön, milyen imádnivaló vagy… rendben?

-          Tom…

-          Rendben?

-          Te komolyan hiszel ebben? Hogy majd megkedvel?

-          Igen…

-          Rendben… akkor holnap hányra? –mosolyodtam el.

Tom reménykedése belém is öntött egy kis bizakodás félét. Talán Emmának nem is én voltam a baja… Őszintén szerettem volna ezt hinni, de annyira egyértelmű volt számomra…

Mindenesetre rajtam nem fog múlni, másnap reggel 10-re beszéltük meg a találkozót, szétnézünk, körbemegyünk, utána beülünk valahová ebédelni. Reméltem, hogy sikerülni fog. Már ¾10-kor az állatkert kapujánál ácsorogtam, kínomban már egy tucat kávét megittam, hogy teljen az idő, semmiképp sem akartam késni, hogy jó benyomást keltsek. Aztán 10 előtt pár perccel megláttam Tom autóját leparkolni a parkolóban, majd kiszállni őket. Megtöröltem izzadt tenyeremet, vettem egy mély levegőt és erőltettem magamra egy mosolyt.

-          Szia! –köszönt Tom bátortalanul, majd egy csókot nyomott a számra és megfogta a kezem- Kicsim… -fordult a lányához- Szeretném, ha a mai nap igazán jó lenne és megismernél valakit…

-          Izabella… -nézett rám Emma gyanakodva.

-          Örvendek! –nyújtottam felé a kezem, hirtelen nem tudtam, mit csináljak, nem jutott jobb az eszembe.

-          Hasonlóképp… -motyogott- Akkor bemegyünk? –tette karba a kezeit, rám fintorgott, aztán a jegypénztárhoz sétált.

Nem értettem, valami rosszat csináltam már megint? Van valami az arcomon? Előhalásztam egy kis tükröt a táskámból és ellenőriztem magam, amíg Tom megvette a jegyeket. A sminkem rendben volt, hosszú, hullámos barna hajam rendezetten állt, ahogyan indulás előtt hagytam. Akkor nem értem. Mi baja van velem Emmának?

-          Nyugi… -súgta a fülembe Tom, ahogy beléptünk a kapun.

Megszorította a kezem és el sem engedte.

Emma láthatóan jól érezte magát, egyik ketrectől a másikig szaladt, közben élénken diskurálva az apjával. Szinte rajongott az állatokért, főleg a nagymacskákért, amik az én kedvenceim is voltak.

-          Mekkora sörénye van, látod? –ujjongott a kislány, az állatra mutogatva apjának.

-          Látom, nem semmi!

-          Gyönyörű… -mondtam halkan, mire Emma rám nézett, majd hirtelen sarkon fordult.

-          Az oroszlánok bénák… -morgott az orra alatt és már szaladt is a következő ketrechez.

-          Valami rosszat mondtam? –kérdeztem Tomtól.

-          Nem mondtál semmit! –csókolt meg Tom.

-          Biztos? Mert úgy érzem, bármit teszek, az hasztalan…

-          Ne add fel, a kedvemért, jó? –húzott magához szorosan.

-          Rendben… -hunytam le a szemem, a karjaiban mindig megnyugszom.

-          Még pár óra, hagy érezze jól magát, és te is próbáld meg…

-          Rendben, továbbra is igyekezni fogok… tudom, hogy ez fontos neked…

-          Szeretlek! –mosolygott rám.

-          Én is téged… -bújtam a nyakához.

-          Mi lenne, ha ma este elvinnélek valahová? Jutalom gyanánt!

-          Az nagyon jó lenne…

-          Mondjuk egy filmre? Vagy összebújós estére vágysz?

-          Nekem mindegy, csak veled töltsem azt és…

-          Apa! –rángatta el onnan Emma az apját és nekem már világos volt minden. Azt akarja, hogy Tom és én szakítsunk…