-          Azt hiszem… Egy kis víz mégiscsak jól esne… -nyögtem ki nagy nehezen.

-          Oké! –ment ki a konyhába, így fellélegeztem.

Zavarba hozott, hogy ilyen közel volt hozzám, levegőt is alig mertem venni.

-          Tessék! –jött vissza és a kezembe adott egy pohár vizet.

-          Köszönöm! –mondtam, ő pedig végigsimított a kezemen, majd elengedte a poharat.

Az egész óra ilyen hangulatba telt és minden egyes hozzám érésekor hatalmasat ugrott a gyomrom. De nem szabad ebbe belegondolnom semmit sem, csak véletlenül ért hozzám annyiszor.

Nyilván észre sem vette és csak nekem jelentett sokat… mármint…

-          Köszönöm az órát tanár úr! –köszöntem el másfél óra múlva.

-          Szívesem, én köszönöm! –mosolygott rám és kikísért - Ja igen! Azt a lányt, aki tegnapvolt bent, üdvözlöm!

-          Tessék? –néztem rá döbbenten.

-          Hallhatta! Üdvözlöm! –jött közelebb- Mert nem maga volt, az biztos!

-          Én… el-elnézést, én… - teljesen a falhoz húzódtam már- Én csak… -néztem le a földre. Szégyelltem magam.

-          Holnap ugyanekkor, ugyanitt! –jött még közelebb és félve néztem fel rá. A falnak támaszkodva hajolt fölém.

-          O-oké…

-          Menjen… -sóhajtott fel és a nyakamhoz hajolt.

-          M-mit akar… -hunytam le a szemem, amikor az arca az enyémhez ért.

-          Nem tudom… csak… - megsimogatta az állam, én pedig megfogtam a tarkóját.

-          Ne csinálja ezt… n-nem lehet… -kapkodtam levegő után.

-          Tudom… -sóhajtott lemondóan.

-          Holnap találkozunk tanár úr! –mentem el onnan gyorsan.

-          Remélem… -mosolyodott el halványan, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha nem hallottam volna ezt a kis megjegyzést. Elmentem.