-          Mit csináltál? –kérdeztem félve Amy-t.

-          Először is tényleg helyes… meg kell hagyni, tényleg édes a mosolya…

-          A lényeget!

-          Oké… szóval… megkértem, hogy tanítson meg gitározni!

-          Lebuktál?

-          Hát… épp ez az, hogy nem, szóval…

-          Mi? Tehát én kértem meg? Na ne…

-          Tessék, holnap erre a címre menj! –adott oda egy cetlit.

-          Jézusom, mi lesz ebből! Miért csináltad ezt? –pánikoltam be.

-          Viccelsz? Évek óta senkid sincs, most meg odavagy érte…

-          Csak van egy kis bökkenő, amit ezek szerint elfelejtettél! A TANÁROM!

-          Aki repesve vár!

-          Miért nem hajtasz rá akkor te? Téged úgysem tanít!

-          Ne csináld ezt, mi baj lehet? Nem kell összejönnöd vele, csak megtanít gitározni!

-          Jaj nekem…

-          Nyugi, nem lesz baj…

-          Ezt én így még nem jelenteném ki a helyedben!

-          Mindegy! Elmész és kész! Rámászol?

-          Nem!

-          Akkor mi gond lehet?

-          Semmi… - láttam be.

Végül is igaza van, mi történhet? Én nem hajtok rá, ő se rám… Igyekszem úgy nézni rá, mint egy tanárra, ő pedig biztos csak diákként tekint rám. De jobb is…

Mégis valami furcsát érzek… Ha ránézek, nem tanárt látok. És ez gond, nagy gond. És még külön is járnom kell hozzá, mintha az a 2 hét nem lenne elég.

Le kell mondanom, csak kísértésbe esnék. Nem akarom őt bajba keverni sem. Márpedig lehet, hogy beleszeretnék, próbálkoznék nála, és akkor mindketten repülünk.

Bár ez nem valószínű, mert én nem teszek semmi olyat, amit ne szabadna.

Amy elmegy egy napra és borul minden. Azt hiszem, többet be sem engedem.