-          Apa, apa mit főzöl? –rohant be a konyhába a kis Julie.

-          A kedvencedet életem! –kapta fel a karjába Tom.

-          Hogy csinálod?

-          Az ételt? Hát azt…

-          Nem, nem, nem! Azt a nézést a szemeddel, amikor úgy nézel anyura, min a mesékben a herceg a tündérkirálylányra! –mutatott az étkezőben álló asztal felé Julie a konyhapult felett.

-          Úgy, hogy szerelmes vagyok belé, mert elvarázsolt!

-          Komolyan? –nyíltak nagyra a kislány szemei- Hogyan?

-          A varázserejével! Nagyon jól tud csókolni!

-          Tényleg?

-          Bizony ám!

-          Én is jól tudok csókolni?

-          Nem tudom, mutasd mit tudsz! –mosolygott rá Tom és lánya elé tartotta az arcát, aki hatalmas cuppanósat nyomott rá.

-          Na? –feszülten várta az eredményt.

-          Hm, ezt még gyakorold, de már majdnem jó! –kacsintott és letette Julie-t.

-          Én mentem vissza a koleszba! –jött be a konyhába Brad.

-          Sajnálom, hogy nem maradsz ebédre kölyök, de sok sikert az utolsó fél évhez az egyetemen! –veregette vállon Tom.

-          Brad, Brad, hagy adjak egy puszikát! –ugrált előtte Julie, és amikor Brad felvette, menten arcára tapadt kis szájacskájával- Na? Szerelmes vagy már belém?

-          Ó, mi az hogy! –nevetett- Csak nehogy féltékeny legyen a barátnőm!

-          Juhéj! Apura biztos a borostája miatt nem hatott! Kikísérlek!

-          Köszönj el Barbarától is! –fogott vele kezet Tom- És kérlek, rángasd el a papíroktól, mert rossz nézni, hogy vasárnap is ennyit dolgozik!

-          Meglesz, szia!

Amikor Brad elköszönt tőlem, elraktam a papírokat és csatlakoztam Tomhoz a konyhában.

-          Hogy halad az ebédünk főszakács? –kérdeztem.

-          Pazarul! –rántott magához, megpörgetett és megcsókolt.

Amikor megszólalt a telefonja, táncra perdített.

-          Nem veszed fel? –nevettem.

-          Ja igen! –csókolt meg- Háló? Szevasz öcsi… Oké, várunk titeket!

-          Bill? –kérdeztem, amikor letette.

-          Igen, fél óra és itt van, még felszedi Rebecát! –kacsintott rám.

-          Azt hiszem, a közös keresztszülőség összehozta őket! Pedig Juli születése után hogy harcoltak minden másodpercért, hogy vele lehessenek!

-          Ez csupán egészséges versengés! –legyintett Tom- Gondoltam, hogy egymásra fognak találni!

-          Szeretlek! –néztem fel rá.

-          Na és ez hogy jött ide? –húzott magához még közelebb.

-          Csak úgy, hogy szeretlek…

-          Én is téged kicsim… -csókolt meg hosszan.

-          Nagyi! –kiálltott fel Julie kintről.

-          Sziasztok! –köszönt nekünk mosolyogva Simone, amint beért a konyhába.

-          Szia! –öleltem magamhoz.

-          Hol az ünnepelt? –jelent meg Gordon is.

-          Itt vagyok, itt vagyok! –ugrált Julie.

-          Úgy hallottam, holnap lesz az első nap a suliban!

-          Bizony! –húzta ki magát büszkén.

-          Akkor te már nagylány vagy!

Csak néztem őket, levakarhatatlan mosollyal az arcomon, a konyhapultnak dőlve. Annyira… tökéletes volt minden.

Brad az utolsó fél évét járta az egyetemen Berlinben, kiváló eredményekkel, nem sokára nyomozó is lehet. A „szüleim” is ott éltek, Brad gyakran találkozott velük és én már nem bántam. Habár nem bocsátottam meg nekik és továbbra sem találkoztam velük, megértettem, hogy az öcsémnek szüksége van rájuk, főleg mióta Julie megszületett és jobban kellett rá figyelnünk.

Bill imádta Julie-t, ő lett a keresztapja, és minden földi jóval elhalmozta őt, akárcsak a keresztanyja, Rebeca, akivel úgy tűnik, végre megtalálta az igazit és Rebeca is komolyabb lett mellette, ami az életstílusát illeti. Nagyon örültem nekik.

Simone és Gordon is imádta az unokát, minden vasárnap nálunk ebédeltek és hét közben os, amikor csak tehették, beugrottak.

Én közben egyre jobb lettem a munkámban, előléptettek és már az aukcióktól kezdve a nagyobb kiállításokig, bármit megszervezhettem, és le is vezényelhettem. Imádtam.

Tom nagyszerű apának bizonyult, egyetlen nap sem volt unalmas ebben a házban.

-          Hihetetlen, nem? –ölelt magához szerelmem.

-          Mi?

-          Hogy mindez egy csókkal indult…

-          Sosem bánom meg, hogy akkor megtettem! –mosolyodtam el- Akármi is történt azóta!

-          Tényleg ez a te varázserőd!

-          Varázserőm? –nevettem

-          Ühüm! –csókolt meg- Egy csók… és minden más…

>VÉGE<