Bár tudtam, mi történt Tom feleségével, azt akartam, hogy ő mondja el. Az ő érzései érdekeltek…

-          Ki mondta el? –kérdezte ingerülten- nem akartam, hogy tudd…

-          Mesélj róla… -kértem még egyszer halkan.

-          Nem! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a múltamban vájkálsz!

-          Mi? Én nem vájkálok, csak…

-          Akkor te ezt minek neveznéd? –vágta az arcomba. Majd a szobájába viharzott.

-          Te akartál beszélni! –kiabáltam utána, majd lehuppantam a kanapéra- Remek…

Megvártam, míg lenyugszom és Tom után mentem.

-          Hé… -nyitottam be a szobájába óvatosan.

-          Menj ki… -sóhajtott letörten.

Az ágyán feküdt és a plafont bámulta.

-          Nincs kedvem! –csuktam be az ajtót magam után.

-          Kérlek…

-          Nem megyek ki Tom… -ültem le mellé az ágyra törökülésben és az arcát fürkésztem, mely hatalmas fájdalomról árulkodott- Te akartál beszélni…

-          Tudom… de én kettőnkről! –nézett rám bánatosan.

-          Hát beszéljünk kettőnkről… -fészkeltem be magam mellé és a mellkasára hajtottam a fejem.

-          Mostmár nincs kedvem…

-          Na… ne légy ilyen Tom… -néztem fel rá, mire ő megcsókolt, én pedig nem ellenkeztem. Szorosan húzott, miközben elhelyezkedtem a csípőjén, azonban egy lendülettel fölém kerekedett és így alá kerültem. Gyengéden estünk egymás testének, ugyanakkor szenvedélyünk tornádóként söpört végig rajtunk.

Tom értette a dolgát, ezt ismét bebizonyította nekem, és én imádtam vele lenni, a szó minden értelmében. Szeretkezésünk után sokáig csak feküdtünk egymás mellett, aztán megéheztünk és kimentünk enni a konyhába.

-          Vald be, hogy ilyen jó kis megbeszélésen még sosem voltál…

-          Hát… -húztam az agyát.

-          Na megállj! –húzott magához és újra megcsókolt.

Evés utána csak visszafeküdtünk az ágyba és simogattuk egymást. Úgy éreztem, mintha meg sem történtek volna a rossz dolgok, amik bántottak, sem a szüleim, sem Mona. Pedig megtörténtek, és nehéz túllépnem rajtuk…

-          2 éve voltunk együtt, amikor terhes lett… -mondta Tom halkan egyszer csak- Persze még nem igazán voltunk felkészülve egy babára, de én megörültem neki… -folytatta, én pedig némán hallgattam és simogattam a mellkasát nyugtatásképp és persze azért, hogy érezze, mellette állok.

-          Ő kiakadt és depressziós lett… Az egyik nap arra mentem haza, hogy a kanapén ücsörög és sír! A hasát fogta… Bepánikoltam és azt kérdeztem, mi történt, megijedtem… Közölte velem, hogy elvetette!

-          Kemény lehetett…

-          Az volt… -sóhajtott- Magyarázkodott, hogy ő még fiatal és az alakját féltette, na meg karriert akar, de mit gondol, én nem akartam? Akkor még nem voltam főnök, mégis én készen álltam feladni ezt a kicsiért… A saját babánkért! Hogy tehet ilyet egy anya? Ami a legborzasztóbb volt, az a mosoly, ami a szája sarkában bujkált. Az egész sírás színjáték volt, cseppet sem sajnálta! Beadtam a válópert…

-          Helyesen cselekedtél Tom! A helyedben ugyanezt tettem volna…

-          Köszönöm, hogy most itt vagy velem… és sajnálom, hogy kiabáltam veled…

-          Felejtsük el… -húzódtam közelebb.

-          Örülök, hogy kijössz Billel…

-          Én is! Remek ember…

-          Az…

-          Te is az vagy Tom! –néztem fel rá és megcsókoltam- Jó éjt…