Az egész hétvége olyan gyorsan elillant. Mint amikor az ember tudja, valami rossz vár rá. Az idő ilyenkor repül, de ha valami jót várunk, bezzeg ólomlábakon halad. Kedvetlenül mentem be hétfő reggel és ugyanúgy értem haza is az ebédszünetben.

Üres volt a lakás valahogy most csak még magányosabbnak hatott az egész, mint eddig bármikor. Elmélázva nézegettem a vázát, melyben a Tomtól kapott rózsák itták a vizet, Már csak önkínzás gyanánt is felidéztem azt a reggelt, amikor azokkal az édes simogatásokkal ébresztgetett. De jó lenne még egyszer úgy ébredni, csak egyszer! Gondolat kavalkádomat a csengő szakította félbe, és amíg meg nem láttam, fel sem fogtam, hogy tulajdonképpen kiknek is nyitok ajtót.

-          Gyertek be… -tértem a lényegre, jó lett volna minél hamarabb túlesni ezen az egészen. Előbb muszáj ezt rendbe tenni és aztán jöhetnek a saját gondjaim.

-          Brad itthon van? –nézelődött körbe „anyám”.

-          Nincs és egy darabig nem is lesz!

-          Az ő akarata is fontos!

-          Tudom! Tolmácsolni fogom nektek, miután vele is megbeszéltem mindent! Tehát nyögjétek ki, mit akartok?

-          Kislányom… -fogott bele „apa”- Tudjuk, hogy hibáztunk, de jóvá akarjuk tenni, legalábbis megpróbálhatnánk!

-          Engem felejtsetek el! –vágtam rá.

-          Nem lesz könnyű megbocsátanod nekünk, már ha ez valaha is menni fog! De mindenki érdemel egy második esélyt! Arra kérünk, hagyd, hogy legalább megpróbáljuk! Dühös vagy ránk, ami természetes és megértjük, de tudom, hogy jelentünk neked még valamit, különben nem állnál most is a sírás határán! Sosem bocsátom meg magamnak, hogy ekkora fájdalmat okoztunk, de hagyd, hogy enyhítsük…

-          Mit akartok? –remegett meg a hangom.

-          Arra gondoltunk… -vette át a szót anyám- Kezdetnek mondjuk a hét egy napja…

-          Brad még iskolás! Edzései vannak, dolgozik pár órát és van, amikor még vezet is…

-          Szombat? Másnap úgysincs iskola…

-          Nem tudom… -bizonytalanodtam el.

Egy hang azt súgta, azonnal tessékeljem ki őket, elvégre, ha eddig nem voltak kíváncsiak, eztán se legyenek. A másik azt, hogy engedjek nekik legalább ennyit, elég kitartóak voltak ezalatt a pár hét alatt. De mégis hol voltak idáig???

-          Megkérdezem őt… -adtam végül választ- Még ma… -tettem hozzá, amikor szólásra nyitották a szájukat.

-          Köszönjük!

-          Majd értesítelek! –kísértem ki őket, de apám még visszafordult.

-          Mondd, örökké gyűlölni fogsz minket? –kérdezte halkan.

-          Nem tudom…

-          Meg fogsz bocsátani valaha is?

-          Nem tudom… -szorult össze a szívem.

-          Hívj… -biccentett egy utolsót, majd elmentek.

Becsuktam az ajtót, és háttal nekidőlve csúsztam le a földre. Pár perc volt, mégis összetörtem. Elegem volt már, történhetne végre valami jó is az életben. Aztán rájöttem, minden a csókkal kezdődött, az az oka mindennek. Mint amikor van az a babona, hogy aki újévkor beteg, egész évben betegeskedni fog.

Újévkor hibáztam. Megcsókoltam Tomot, ami egy egész lavinát vont maga után. És most viselnem kell a következményét, bármilyen köze is legyen a dolgoknak egymáshoz. Újabb kopogás szakított félbe, mire ingerülten pattantam fel és nyitottam ki.

-          Nem tudom! Ó… -hallgattam el, ahogy megláttam az ott álló férfit. Fogalmam sincs, miért, de a karjaiba omlottam vigaszt keresve és csak sírtam és sírtam…