-          Tom… beszélhetnénk? –lépett oda Rebeca.

-          Persze!

-          Négyszemközt, ha lehet… -nézett Monára.

-          Persze, gyere! –engedte el Tom Mona kezét, majd bementek az irodába.

-          Cöh… -morgott az orra alatt Mona.

-          Mi az? –kérdeztem meggondolatlanul.

-          Négyszemközt! Bezzeg téged nem küldött ki!

-          Biztosan tudja, hogy nem mondtál igazat…

-          De hisz én voltam!

-          Monda… mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz!

-          Igen…

-          De honnan?

-          Hallottalak! –mosolyodott el.

-          Nem értem, de hogyan… a mosdó…

-          Tényleg okos vagy! Igen, eltaláltad, ott hallottalak titeket!

-          És miért csinálod ezt?

-          Ez egyszerű! Tomot akarom!

-          És a pénzét… -morogtam az orrom alatt.

Tomnak mindenben igaza volt… tényleg minden nőnek csak a pénze kell. Elég hervasztó volt ebbe belegondolni.

-          Mi a gond? –kínálta hellyel Rebecát Tom.

-          Te vagy a gond, ami azt illeti! Mi van veled?

-          Velem?

-          Igen! Mi ez Monával?

-          Ő a szilveszteri nő!

-          Tudod, hogy nem ő az! Rajta sem volt a listán!

-          Tudom… -sóhajtott.

-          Akkor mégis mi van veled? Pont akkor hagyod magára, amikor a legnagyobb szüksége van rád! Ez a Mona kétszínű nő. A pénzed kell neki és ezt te is tudod! Azt hittem már nem akarod az ilyeneket!

-          Nekem Barbara kell…

-          Akkor meg?

-          Nem mondott semmit!

-          Hogy érted ezt?

-          Csak úgy, hogy nem mondott semmit…

-          Mit mondhatott volna? –kérdezte barátnőm.

-          Nem tudom… -maszírozta a halántékát Tom- Akármit!

-          Mégis minek mondjon bármit is… ha egyszer olyan könnyen hagyod magad… Csak ennyit akartam! Hétfő délután mennek hozzá a „szülei”! Egyedül lesz otthon! Ha szüksége lesz rám, odamegyek… mert úgy látszik, már csak rám számíthat! Szia… -hagyta magára a savanyú képű Tomot.

-          Mehetsz! –fordult Mona felé, aki már rohant is.

-          Mi volt? –kérdeztem.

-          Semmi különös, itt?

-          Tudja, hogy én voltam! És tudod honnan?

-          Honnan?

-          Emlékszel, hogy bementünk a mosdóba?

-          Az a hang!

-          Mona volt! –bólintottam.

-          Keselyű… Nem hiszem el!

-          Én igen! Mindegy! Nem is izgat! –masszíroztam lüktető halántékomat- Már úgyis mindegy!

-          Biztos?

-          Tom körberöhögne, ha odaállítanék, hogy én voltam! –mosolyodtam el keserűen- Én is azt tenném… Nem tehetek semmit!

-          Én azt hittem, szeret…

-          Mondjak valamit? A vicces az, hogy én is… mégis… végig volt bennem valami olyasmi érzés, hogy az egész túl szép, hogy igaz legyen… Olyan hirtelen jött az egész és amilyen szép volt, most olyan rossz!

-          Sajnálom!

-          Én is! –néztem az érkező párosra, akik be is szálltak a liftbe, de még elkaptam Tom pillantását, ami olyan volt, mintha magamat látnám: szomorú, csalódott, keserű- De el fogom őt felejteni! –jelentettem ki és a lift becsukódó ajtajának zaja pecsételte meg mondandómat.