-          Tom… -néztem fel rá.

-          Maga meg kicsoda? Semmi köze hozzá, hogy mit beszélek a lányommal!

-          De igen, elég sok közöm van hozzá! A probléma ott kezdődik, hogy ez egy munkahely és én vagyok a főnöke! Ha feltartják, nem tud dolgozni, márpedig ha nem tud dolgozni, nem tudja eltartani magát és az öccsét, ha már maguk leléptek!

-          Na de…

-          Tudja, a második probléma az előbbi mondatában volt! A „lányával” szócska hibázik nekem! Hiszen nem is maga nevelte fel, nem látta felnőni! Akkor mégis hogy lehetne a lánya? Vagy maga az anyja?

-          Maga…

-          Befejeztem, tüntessék el őket! –intett az őrök felé, akik meg is indultak feléjük.

Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam elnyomni a mosolyom, és ha jól láttam, Tom sem. Éppen utána indultam volna megköszönni, amikor Mona tipegett be elém.

-          Jaj mackó, ezt igazán nem neked kellett volna… -csukta be maga után, azaz pont az orrom előtt az ajtót.

-          Remek… -huppantam vissza a helyemre.

-          Kávét! –szólt ki telefonon Tom.

-          Na mi van, mostmár „csicska hopposat” játszunk? Megmelegítettem a kávéját, aztán bevittem neki.

-          Szívesen! –raktam be elé.

-          Khm… köszönöm… -nézett mélyen az irataiba, mintha ott sem lennék.

-          Én csak… azt akartam mondani…

-          Mit? –kapta fel a fejét.

-          Hogy köszönöm, amit az előbb…

-          Ó… -mintha csalódottságot véltem volna felfedezni az arcán, majd újra kemény lett- Ennyi?

-          Igen…

-          Nos… remélem többet nem ismétlődik meg!

-          Én is…

-          Khm! –adta tudtunka Mona, hogy ő is jelen van, de igazából egyáltalán nem érdekelt.

-          A munkád érdekében… -tette hozzá Tom.

Mintha arcon csapott volna… Az egyik percben még kedves, a másikban már undok… sőt, mintha ellenségek lennénk. Mi a fene történt? Miért hagyja ezt? Ha tényleg szeretett volna, nem kéne most Monával lennie. Mi ütött belé…

-          Akkor én…

-          Szia! –Mona élesen.

Ránéztem, majd Tomra, amolyan „kell ez neked?” pillantással, aztán kimentem. Összetörten roskadtam ismét a székemre és tudtam, nehéz hétnek nézek elébe. Igazam is volt, Mona egyszerűen egy percig sem volt képes lehiggadni, egyfolytában bemászkált Tomhoz, egyáltalán nem végezte a munkáját. Nem tudom, mit képzel…

Brad nem igazán értette a dolgokat, próbáltam elmagyarázni neki, de csak azt értem el, hogy nagyon dühös lett Tomra. Pedig nem ezt akartam, eszemben sem volt ellene uszítani. Elviselte, amíg dolgozott, de aztán a haza úton végig azt hallgattam, ahogyan Tomot meg Monát szidja.

Egy kicsit jól esett, de rosszul is… hisz még mindig szeretem Tomot és fogalmam sincs, hogy ez mikorra múlik el, ha elmúlik egyáltalán.

-          Szia! –köszönt péntek reggel Rebeca, ahogy én is beértem az irodába egy újabb önkínzó napnak elébe nézve.

-          Szia, engem vársz?

-          Igazából Tomhoz jöttem, azt mondták, mindjárt itt van!

-          Valami baj van a könyveléssel? Minden adatot odaadtam…

-          Nem, nyugi, nem ez miatt jöttem, nem fontos!

-          Hát jó, te tudod! Ó! –hallottam meg a liftet és egy élénk vihogást- Ezek ők lesznek… -sóhajtottam.

-          Sietek vissza! –kacsintott rám.