-          Az öcsém azért jött, hogy meghívjon minket!

-          Meghívni? Hová?

-          Anyunak hétvégén lesz a születésnapja! Ebédre megyünk!

-          Anyukád? Persze, miért ne…

-          Ott leszünk! –mondta Billnek mosolyogva, majd megcsókolt.

-          Köszönöm, csak ennyit akartam! Anyu örülni fog, szeretett volna már megismerni!

-          Engem? –lepődtem meg.

-          Bizony! –vigyorgott Tom.

-          Ezt még később kitárgyaljuk! –néztem rá.

-          Én már megyek is! –állt fel Bill- Köszönöm a kávét! Barbara… -biccentett- Egy élmény volt! –mosolyodott el, én pedig elpirultam. Tuti a belépőmre gondol, mindjárt elsüllyedek.

-          Kikísérlek! –Tom.

Visszamentem a szobámba és beálltam a zuhany alá. Hátha lemoshatom magamról ezt a szégyent.

-          Biztos nem gond a hétvége? –lépett be mellém Tom egyszer csak.

-          Persze, jó lesz!

-          Mi a baj? –masszírozta a nyakam.

-          Szólhattál volna, hogy még itt van! Nem láttam…

-          Ugyan már, rengetegszer esett már meg velük is ez, amikor meglátogatom őket!

-          De akkor is…

-          Ne légy zavarban! –csókolt a nyakamba.

-          Könnyű mondani! –mosolyodtam el.

-          Bemutatlak anyunak!

-          Szóval meséltél rólam? –fordultam felé.

-          Á, egy szót sem! Meg sem említettelek! Soha! –vágta rá.

-          Ne ne mond…

-          De mondom! –csókolt meg szenvedélyesen és nekinyomott a fülke falának. Mohón futtatta végig ajkait testem minden pontján.

-          Nagy kamus vagy te! –húztam magamhoz elgyengülve.

Késő délután indultunk haza, Tom hazavitt és felajánlotta, hogy felkísér, de én nem akartam.

Brad biztosan lelkes lesz és mesél majd, nem akarom, hogy Tom lássa, amint összeroppanok. Amit vártam, be is következett. Elköszöntem Tomtól, megígértem, hogy amint reggel felébredek, felhívom, aztán felmentem és szembe néztem Braddel.

-          Szia öcsi! –sóhajtottam fáradtan.

-          Szia! –vigyorgott rám- Milyen volt?

-          Remek!

-          Az jó!

-          És… és te hogy érezted magad? –kérdeztem.

Mazochistának éreztem magam, de meg kellett kérdeznem, Bradnek ez fontos és elsősorban rá kell tekintettel lennem és csak aztán magamra.

-          Képzeld, horgásztam! –fogott bele a mesélésbe és minden részletesen elmondott. A végén már úgy éreztem magam, mintha ott lettem volna. És én nagyon nem akartam ott lenni. Ahogy Brad kiment, lefeküdtem aludni. Még hallottam a kintről beszűrődő dúdolását, miközben csendben álomba sírtam magam. Nagyon fájt a szemem, amikor reggel felébredtem, a sok sírástól lehetett és ebből már elegem volt. Nem akarok gyenge lenni…

Ahogyan a nap erőt vett magán és egyre előtűnt a horizonton, úgy gyűjtöttem erőt én is. Fel kell kelnem, gondoskodnom kell Bradről, fel kell hívnom Tomot, be kell mennem, dolgozni és beszélnem kellene már Rebecával is, biztos kíváncsi.

Kell, kell, kell… mindig csak kell, sosincs az: szeretnék!

Az önsajnálat mocsarából felülve kinéztem az ablakon. Szép idő volt, lassan már a kabátot is el lehet hagyni. Próbáltam pozitívumokat keresni.

-          Nem megy… -dőltem vissza az ágyba, pedig tényleg be kellene mennem… szükségem van Tomra…