-          Fogadni mernék, hogy te vetted le rólam a köntöst!

-          Kényelmesebb, nem?

-          De! –mosolyodtam el- És… akkor is te…

-          Nem… nem én szedtem le rólad, azt te ficánkoltad le… Bár nem mondom, hogy nem szerettem volna, hogy ne legyen rajtad…

-          Igen?

-          Igen, úgyhogy eléggé megijedtem, amikor beérve hozzád, megláttam a földön!

-          Mitől ijedtél meg?

-          Hogy az ágyamba rángatlak, és olyat teszek veled, amit később sem bánok meg! Tetszettél, mióta szilveszter másnapján felhívtalak!

-          Azt sem tudtad, ki vagyok…

-          Ellent mondtál nekem! Mindenki mindig rohan, ha hívom, de te nem! Ez tetszett!

-          Tehát ha mondjuk egy ráncos narancssárga hajú nyugdíjas lennék, akkor is itt tartanánk, csak mert akkor nemet mondtam?

-          Azért azt nem mondtam!

-          Áhá, sejtettem!

-          Hozok reggelit, vagy kijössz érte?

-          Hozd csak be, én addig telefonálok egyet!

-          Bradnek?

-          Igen!

-          Meglátod, pocsékul érezte magát!

-          Na menj! –vettem elő a telefonom, amin pár nem fogadott hívás sorakozott már, mindegyik Bradtől.

-          Haló? –vette fel.

-          Szia! Ne haragudj rám, csak most láttam, hogy hívtál!

-          Oké, semmi baj! Jól érzed magad? –kérdezte.

-          Igen, Tom… nagyszerű…

-          Az jó, mert… mert én is jól érzem magam…

-          Tényleg?

-          Igen, elvittek egy csomó helyre, megmutatták, hogy azelőtt hol laktunk…

-          Úgy érted, azelőtt, hogy elhagytak minket?

-          Barbi,,, kérlek… Tudom, hogy mit tettek és sosem fogom elfelejteni! De mondd… nem érdemel mindenki egy második esélyt?

-          De…

-          Köszönöm!

-          Jó szórakozást továbbra is! Szia… -tettem le elkeseredve-

-          Barbi! –szólt még bele, de már hiába.

-          Minden oké? –jött be Tom gyengéd mosollyal az arcán.

-          Persze… -töröltem meg könnybe lábadt szemeimet.

-          Gyere ide… -szorított magához, mire elsírtam magam.

-          Nem megy! –kapaszkodtam belé- Nem megy a megbocsátás, egyszerűen képtelen vagyok rá!

-          Megértem… Brad nem tudja, mekkora áldozattal járt neked a felnevelése! Mekkora áldozatokkal pontosabban! Nem is éltél…

-          Én csak… nem értem! Miért nem áll mellém?

-          Még gyerek, kíváncsi…

-          Tudom…

-          Adj egy esélyt, de ne a szüleidnek! Bradnek! Ő megérdemli!

-          Megpróbálom… -mosolyodtam el halványan.

-          Helyes! Itt van a reggeli, inni mit kérsz?

-          Készítenél olyan isteni fincsi kávét, mint amikor először aludtam ott? –bújtam a nyakához.

-          Oké, akkor főzök kávét! –csókolt meg, aztán kiment.

Visszavettem a köntösöm és bezárkóztam a fürdőbe, hogy kisírhassam magam. Végre megúsztam azt a csókos dolgot, erre most a szüleim miatt kell idegeskednem.

-          Bent vagy? –kopogott be Tom pár perc múlva.

-          Mindjárt…

-          Kicsim… -nyitott be.

-          Azt hittem, bezártam… -töröltem meg a szemem.

-          Tévedtél! –húzott fel a karjába és megcsókolt.

-          Azt hittem, nem akarod… -mondtam, amikor már az ágyra zuhantunk.

-          Szükséged van rám, és én itt vagyok…