Egy hónapja, hogy nem láttam Billt, egy hónapja, hogy kiszabadult, egy hónapja, hogy a családja ismét visszakapta őt, és valószínűleg Tom is kint van már az elvonóból…

Ez a 6 hónap, ami idő alatt megismertem Billt és megszerettem, megváltoztatta az életemet. Már azt sem tudom, ki voltam nélküle eddig. És most, hogy már nem látom, nem megyek be hozzá, mintha értelmetlen lenne minden. Úgy járkálok a tárgyalásokra, mint egy zombi, és habár a többséget megnyerem, mégsem vagyok elégedett.

Hiszen Billt nem tudtam kihozni, nem tudtam időben cselekedni… Vajon mennyiben lenne most más az életem, ha akkor sikerül felmentetnem? Nem ismertem volna meg annyira, mint a látogatások alkalmával, valószínűleg nem lennék belé most is szerelmes.

Igen, még mindig… az egy hónapnyi hiánya nélkül is ugyanúgy szeretem.

Rengetegszer megfordult már a fejemben, hogy mi lenne, ha meglátogatnám, hisz a szüleit tudom hol laknak. De azzal mindent felkavarnék.

Majd egyszer elfelejtem őt. Szépen lassan… nagyon lassan…

-          Elnézést kisasszony, keresik magát! –szólt be titkárnőm.

-          Ki?

-          Azt mondja, az ismerőse…

-          Hm… engedje be…

-          Máris…

-          Köszönöm!

Gyorsan elküldtem még egy e-mailt, lecsuktam a laptopom tetejét, és ekkor az ajtó is kinyílt.

-          Kérem, fogja rövidre, ugyanis lesz egy találkozóm és… Bill? –akadt el a szavam.

-          Jó napot… -mosolygott rám halványan.

Egészen máshogy festett így, mint odabent az üvegfalon túl. Immáron szőke haja hátra volt fésülve, egy egyszerű fekete pólót viselt fekete farmerral és egy dzsekivel. Olyan lazának, mégis fessnek tűnt. Isteni illat áradt belőle, ami merőben másabb volt, mint ami a börtönben. Arcvonásai simák voltak, barna szemei csillogtak.

-          M-miben segíthetek? –igyekeztem higgadtnak látszani, de nagyon felkavart a látványa, majd’ leestem a székről.

-          Hát remélem, hogy tud… -lépett közelebb.

-          És miben?

-          Sokat gondolkodtam, mit mondjak, ha meglátogatom… de semmi épkézláb mondat sem jutott eszembe, csak egyetlen szó…

-          És mi lenne az? –kérdeztem zavartan, mire még közelebb jött, felhúzott a székemből, magához húzott és gyengéden megcsókolt.

-          Köszönöm… -fúrta arcát aztán a nyakamba és mélyet szippantott- Vanília… éreztem…

-          Bill… én nem tudtam, hogy maga…

-          Hogy így érzek? Mondtam, hogy vak…

-          Lehetséges, hogy nem vettem észre… de maga sem! –néztem fel rá mosolyogva.

-          Mit is?

-          Ezt… –húztam magamhoz a tarkójánál és megcsókoltam. Beletúrtam selymes hajába és ő is közelebb húzott.

-          Szeretlek… már az elején beléd szerettem, borzasztó volt, hogy még csak meg sem érinthetlek, nem is érezhetem az illatodat… de pontosan ilyennek képzeltem magamban…

-          Én már érintettelek…

-          Mikor?

-          Amikor a börtön kórtermében voltál… amikor megvertek…

-          Az őr azt mondta, senki sem keresett!

-          Én mondtam neki, hogy tagadja le…

-          Miért?

-          Mert nem voltam büszke arra, amit tettem…

-          Miért, mit tettél? –simított végig az arcomon gyengéden.

-          Meg… megcsókoltalak… -haraptam alsó ajkamba zavartan.

-          Tessék? Kihasználtad, hogy kiszolgáltatottan heverek, ájultan és te megcsókoltál?

-          Ne haragudj, csak olyan… olyan ellenállhatatlan voltál és… gondoltam sosem derül ki…

-          Azt hittem, csak álmodtam a csókod… Akkor azért volt olyan valóságos…

-          Akkor azért csókoltál vissza? –mosolyodtam el.

-          Azért is… -adott egy apró puszit ajkaimra.

-          És még miért?

-          Mert szeretlek… mindegy nekem, hogy hol vagyok, rácson kívül, vagy belül…

>VÉGE<