Éjszaka álmatlanul hánykolódtam az ágyamban és Bill szavain rágódtam. Kizárt, hogy komolyan gondolta volna. Lehet, hogy csak Bess miatt mondta, hogy békén hagyja, vagy tudom is én. Mindenesetre jól összezavart vele…

Elhatároztam, hogy másnap nem megyek be hozzá, nem tudnék most zavaromban a szemébe nézni, inkább itthon maradok, és valamivel elterelem a gondolataimat.

Jól sejtettem, másnap nem jött be hozzám. Sikerült elüldöznöm, de valahogy meg kell neki magyaráznom, hogy Bess miatt mondtam, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan. Vagyis… komolyan gondoltam, de ő elég, ha csak azt tudja, hogy Besst akartam lerázni vele. Csak jöjjön be… És mi lesz, ha többé nem teszi?

Nekem végem. Már csak 1 hónap. Hogy leszek én meg addig nélküle? Elszúrtam, de nem tehettem mást. Bess kétszínű és csak a pénzem kellett neki. Fogalmam sincs, miért jöhetett most be, miért pont most, de nem is érdekel. Számító nőszemély, el sem tudom képzelni, hogyan lehettem vele.

Amelia az elkövetkező egy-két hétben sem jött be hozzám, és ez elég nyomasztó volt. Mostmár soha nem fog bejönni? Sokat veszekedtem vele, míg bejárt, mindenáron ki akarta szedni belőlem, mit titkolok. Talán el kellett volna mondanom. De nem tehettem, hisz meg kell védenem…

Már csak pár nap volt hátra, kezdtem azt hinni, többé nem látom Ameliát, de egyik nap mégis bejött hozzám.

-           Hogy…

-           Vagyok? –fejeztem be mondatát, mire elmosolyodott. Remek, egy mosoly… akkor talán mégsem gyűlöl annyira?

-           Igen! –bólintott.

-           Jól… Maga hogy van?

-Én is jól… -köszörülte meg a torkát.

Baromi kínos csönd telepedett közénk, tudtam, mit kellene mondanom, meg kell magyaráznom a pár héttel korábban történt dolgokat, de hirtelen egy hang sem akart kijönni a torkomon.

Furcsa volt az egész, nem tudtam, mit mondjak most. Vettem egy nagy levegőt és bátortalanul belekezdtem.

-          Bocsánat, hogy nem jöttem, csak…

-          Semmi baj! –vágta rá. Hát ennyire nem is hiányoztam neki?

-          Sok dolgom volt… -halkultam el a végére.

-          Megértem… Nem kérhetem számon, miért nem jött, hiszen eddig is azért jött, mert önként akarta…

Szóval ő nem is akarta? Megbántottan hallgattam el és csak néztem rá. Próbáltam megfejteni, mire gondol most, de nem jártam valami sok sikerrel.

-          Ami pár hete…

-          Felejtse el…

-          Meg kell magaráznom…

-          Nem kell!

-          Amelia! Kérem… Azért mondtam olyanokat, hogy Bess elmenjen… Nem gondoltam komolyan, bocsásson meg, ha lejárattam, vagy kellemetlen helyzetbe hoztam, csak…

-          És sikerrel járt?

-          Igen! –mosolyodott el.

-          Akkor jó… Én most…

-          Máris megy?

-          Igen…

-          Ne menjen még, hetekig nem is láttam…

-          Na és? –kérdeztem, hisz az előbb még azt mondta, nem is akarta, hogy bejöjjek. Vagyis nem mondott ilyet, de azzal, hogy én csak „önként” járok be, nem a kérésére, azt vettem le, hogy ő nem akarja… Akkor most mégis miért marasztal?

-          Maradjon…

-          Nem! –álltam fel.

-          Mondja már el, mi a fene baja van? –állt fel ő is.

-          Az, hogy nem bízik bennem! –vágtam a képébe.