-          Jó napot Bill… -köszöntem neki.

-          Jobb is volt már… de most, hogy itt van… -mosolyodott el.

Az elmúlt 3 hónapban sem tudtam meg sokkal többet. Nagy volt a titkolózás az ügy körül és Bill sem árult el továbbra sem semmit. Nem sikerült megtudnom továbbá azt sem, hogy a bátyja hol tartózkodik, pedig szívesen kifaggattam volna őt is.

Ez a helyzet tarthatatlan. Tudom, hogy tudnék segíteni, de senki sem mond semmit. Mi a fene történt?

-          Ma sem? –tettem fel a kérdést, amit minden nap feltettem neki.

-          Ma sem árulom el…

-          Makacs, önfejű…

-          Hé, hé, még a végén magamra veszem! –mosolygott rám az üvegen keresztül, mire én is elmosolyodtam magam.

-          Azt kellene…

-          Amelia, maga mindent megtett, ne rágja már magát ezen! Ott volt a tárgyaláson, de nem maga volt az ügyvédem… Nem a maga hibája, hogy itt vagyok…

-          Tudom… de segíteni akarok…

-          Amelia… nem tud… Értékelem, hogy minden nap bejár hozzám, de ennél többet nem tehet… Nem is tudja, ezzel is mennyit segít…

-          Ezt hogy érti?

-          Úgy, hogy… szóval hogy maga… öhm… most mennem kell… -pattant fel a székről és mire feleszméltem, már vissza is ment a cellájába. De vajon mit akart mondani?

Hogy lehettem ekkora barom, hogy majdnem elmondtam neki, mit jelent nekem. Nem kergethetem el. Szükségem van rá, arra, hogy bejöjjön, és ezt nem szúrhatom el… De mi lenne, ha elmondanám neki az igazat. Hogy miért vagyok bent. Vajon… vajon bízhatok benne? És mit tenne, ha tudná? Minden nap ezt kérdem magamtól, amióta csak felbukkant az életemben, de még nem tudtam rászánni magam.

-           Keresnek! –jött be az egyik őr a cellámhoz másnap.

-           Megyek… -keltem fel az ágyból, rendbe szedtem magam és követtem a férfit. Ám nagy döbbenetemre, nem Amelia várt az üveg túloldalán…

-           Kicsim…

-           Anyu? –szorult össze a szívem- Hát te… hát te mit keresel itt… nem akartam, hogy így láss… kérlek, menj el…

-           Kisfiam… nagyon hiányzol nekünk…

-           Ti is nekem… -sóhajtottam- Hogy vannak a többiek? Tom?

-           Ő jól van… érted aggódom… nem kellett volna elvállalnod ezt…

-           Te is tudod, hogy meg kellett tennem…

-           Nem a te felelősséget volt…

-           Anyu, kérlek… ezt már megbeszéltük…

-           Tudom, ne haragudj, csak… borzasztó téged így látni… -törölte meg könnyáztatta szemét.

-           Ezért kértem, hogy ne gyere be…

-           Tudom… Na és az a csinos ügyvédnő volt már bent ma?

-           Nem, ma még nem, de… de honnan tudod, hogy csinos…

-           Nos, ő… öhm…

-           Anyu? Megkeresett titeket? Mit mondtál neki? Ő mit mondott?

-           Nem mondtam neki semmit sem… de azt láttam rajta, hogy fontos vagy neki… Vonzódik hozzád!

-           Tényleg? –markoltam szorosabban a telefonkagylót.

-           Ugye neked sem közömbös… -látott át rajtam, de válaszolni már nem tudtam. Nem mertem, ugyanis Amelia érkezett meg, aki persze a kérdést is hallotta. Most mit csináljak? Nem mondhatom el az igazat…