-          Bill… -kezdtem bele bátortalanul egyik nap, látogatásom alkalmával.

-          Mondja…

-          Én… én meg akarom keresni az anyját…

-          Tessék? Nem, felesleges! Hagyja őt békén!

-          De hátha tud valamit, ami…

-          Nem tud semmit sem! És kérem, ne is zaklassa fel!

-          Bill… mikor érti már meg, hogy én csak magának akarok jót…

-          Ha jót akar, nem szimatolgat! Értse meg… ezt kell tennem…

-          De maga szenved idebent… -tettem tenyeremet az üvegre. Szerettem volna újra végigsimítani az arcán, hogy érezze, nincs egyedül és megbízhat bennem.

-          Most menjen el… -köszörülte meg a torkát.

-          Nem akarok!

-          De muszáj lesz! –állt fel az asztaltól.

-          Kérem… Tudom, hogy van egy bátyja… egy ikertestvére… ő hol van most?

Állati mérges lettem, amikor Amelia a családomról kezdett kérdezősködni. Semmi köze sincs hozzá, hogy hol vannak, mit csinálnak. A fene sem kérte, hogy jöjjön be hozzám minden nap, ezt nem én kértem. Magától jött. Akkor pedig ne kérdezzen semmit sem.

Tudom, hogy Bill nagyon dühös lesz… de mégis meg kellett keresnem a szüleit. Muszáj tudnom, mi ez az egész. Ha segíteni nem is tudok… de tudnom kell, hogyan került Bill arra a szörnyű helyre.

-          Köszönöm, hogy fogadnak… -köszörültem meg a torkom Bill anyjának nappalijában, és feszülten ültem le

-          Maga Bill ügyvéde, ha jól értettem…

-          Nos… az igazság az, hogy… nem vagyok az ügyvédje… De minden nap bejárok hozzá és…

-          Miért?

-          Mi miért?

-          Miért jár be hozzá minden nap?

-          Én… nem is tudom… Ott voltam, amikor elítélték… és bementem hozzá, hogy megtudjam, miért került be. Hiszen… ártatlan…

-          Honnan veszi?

-          Ő mondta nekem és tudom, hogy igazat mond! Bill nem való oda! Valakinek falaz szerintem… abban a reményben jöttem ide, hogy talán maguk… tudnak nekem ebben segíteni…

-          Sajnálom kedves…

-          Amelia…

-          Sajnálom kedves Amelia, de nem tudunk segíteni… Ha Bill nem mondta el magának, akkor nem bízik önben… márpedig akkor mi sem tehetünk semmit…

-          Értem… Talán… talán a bátyjával beszélhetnék? Ő merre van?

-          Ő most nem elérhető… nincs a városban…

-          Hol van?

-          Köszönjük, hogy elfáradt ide, és sajnáljuk, hogy nem segíthettünk, de értse meg! Ez a család sok mindenen ment keresztül a tárgyalás óta. Csak azt szeretnénk, hogy békén hagyjanak minket, és ha Bill kijött a börtönből, újra normálisan élhessük az életünket!

-          Én megértem, de…

-          Kérem, most távozzon…

-          Rendben… -sóhajtottam és felálltam- Köszönöm, hogy rabolhattam az idejükből… Viszontlátásra… -indultam az ajtóhoz.

-          Várjon…

-          Igen?

-          Maga… maga vonzódik a fiamhoz, ugye?

-          Ó… nem, nem! –mosolyodtam el zavartan- Nem, nem, én csak… én csak… segíteni akarok neki…

-          Szerintem ő is magához… Kérem, látogassa továbbra is és ha úgy érzi, bízhat magában, el fogja mondani…

-          Maguk nem látogatják?

-          Nem…

-          Miért? Szerintem sokat jelentene neki…

-          Ő kérte, hogy ne… nem akarja, hogy így lássuk őt… rácsok mögött… -remegett meg Simone hangja.

-          Értem… Azt megígérhetem, hogy látogatni fogom… nem lesz egyedül…

-          Köszönjük…